Az örökbölcsész
A kasseli polgárok Kőszeg Ferenc kitüntetésével üzenni akartak a magyar kormánynak: nem értenek egyet Orbán törekvéseivel, azzal, hogy az országot Putyin stílusában uralja. Az egyik legnagyobb német magándíjat, az Értelem prizmáját olyan emberek vehetik át, akik bizonyították, hogy türelemmel és megértéssel sikerülhet lebontani a világnézeti korlátokat, az egyén hatással lehet ellenséges környezetére is. Kőszeg – aki a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke, egykori SZDSZ-es képviselő, a rendszerváltozás előtt a SZETA munkatársa és a szamizdat Beszélő szerkesztője volt – úgy véli, a civilszervezetek elleni támadás visszaüthet a kormányra.
– Az imént azt mondta, kevesen állíthatják magukról, hogy egész életükben szinte mindig ugyanott laktak. Régi bútorok, képek, könyvek, emlékek között él.
– Ebben a lakásban voltam gyerek. Apám munkaszolgálatosként, már súlyos betegen esett orosz fogságba, valószínűleg a fogolytáborba induló vonaton halt meg. Róla csak egészen homályos emlékeim vannak. 1944-ben el kellett hagynunk a lakást, de anyám nem ment be a csillagos házba. Valódi papírjai voltak, csak éppen nem az ő nevére szóltak. Sokfelé bujkáltunk, ahogy abban az időben mondták, végül Slachta Margit zárdájában vészeltük át az utolsó hónapokat.
– Szép történet: a balos, zsidó család gyermekét a keresztény, feminista politikusnő bújtatta.
– Slachta Margit igen sok embert bújtatott, az emberség igazi hőse volt. Én öt és fél évesen nagyon ragaszkodtam hozzá, állandóan a nyomában akartam lenni. Erre az időszakra már elég jól emlékszem, a folyamatos emlékezetem a német bevonulással kezdődik.
– Rátarti, konok gyerek lehetett.
– Elég hisztis voltam. Nem tudom, hogyan kezelnék én egy ilyen gyereket. A zárda előtt egy Széna téri panzióban bújtunk meg. Összebarátkoztam a nyilas házmester nálam egy-két évvel idősebb, Nándi nevű fiával. Bejártam a lakásukba, meséltem a családunkról. A házmesterné váratlanul megkérdezte: „Nem vagytok ti zsidók?” Nem tudtam válaszolni, ez otthon nem volt téma. Egy délután a házmesterné diadalmasan közölte: „Egy detektív kereste magukat.” Anyám rögtön magához vette a táskáját, és elindult kifelé a házból. A házmester utánunk szólt: „Ne tessék elmenni, mindjárt visszajön a detektív.” „Csak kimegyünk ide a piacra, veszek egy kis almát” – felelte anyám magabiztosan. Én meg üvölteni kezdtem, hogy a Nándi is jöjjön velünk. Anyám keményen rám kiabált, hogy azonnal hagyjam abba, és ne húzzam magam után a Nándit!
– Zsidósága később meghatározó volt az életében?
– Nem vagyok vallásos. De elég hamar rájöttem, hogy a zsidóságát az ember úgysem tagadhatja le, tehát a leghelyesebb, ha vállalja.
– Azt írta, igazán 1956-ban eszmélt rá a világra.
– ’56 fontos, meghatározó élmény. Anyám jóban volt a Nagy Imre-körhöz tartozó emberekkel, távolabbról Vásárhelyi Miklóssal, közelebbről a Radó testvérekkel. Radó György a Néphadsereg központi kórházának volt a parancsnoka, csatlakozott Maléter Pálhoz, a forradalom leverése után tizenkét évre ítélték. Újságíró öccsét koholt perben ítélték el 1951-ben. 17 évesen, lelkes revizionistaként jártam a Petőfi Kör üléseire, ott voltam azon a híres sajtóvitán, ahol Déry Tibor élesen bírálta Révait. Október 23-án együtt vonultam a tömeggel, jelen voltam a Rádió ostrománál.
– Fel sem fogta a halált, pedig golyók csapódtak be a közelében, valaki összecsuklott a háta mögött.
– Nem akartam elhinni, hogy éles lőszert használnak, belelőnek a tömegbe. Korábban azt képzeltem, a forradalom győzelme nyomán Magyarországon demokratikus szocializmus lesz, ám amikor november 4-én hajnalban arra ébredtem, hogy lövik szét a várost, (ahogy Petri György írta egyik versében), már biztos voltam benne: ezt a rendszert semmilyen formában nem tudom elfogadni.
(A teljes interjú a 168 Óra legfrissebb számában olvasható.)
