Az improvizáció szabadsága – Micheller Myrtill jazzről és tehetségkutatásról
Nemrég, január végén adott koncertet a Müpában hatalmas sikerrel. Csak a ráadás több mint félóra volt, mert újra meg újra visszatapsolta önöket a közönség. Számított ekkora sikerre?
Az már decemberben látszott, hogy telt házunk lesz a Müpa nagytermében, de azért, mint minden fellépés előtt, nagyon izgultam. Zenésztársaimmal mindent beleadtunk a felkészülésbe, a próbákba, de megannyi más, technikai körülménynek is stimmelnie kell egy ilyen nagy koncertnél. Ráadásul új dalokat mutattunk be, ezt a műsort kifejezetten erre az alkalomra állítottuk össze, és csak a ráadásban játszottuk néhány régebbi számunkat. Nagyon boldogok voltunk, mert a színpadról is érezni lehetett, hogy mennyire velünk van a közönség.
A jazzrajongók sok albumát ismerik, és ez már a harmadik telt házas, önálló, egész estés koncertje volt a Müpa nagytermében. Az új dalok új állomást is jelentenek a pályáján?
Állandó zenészkollégáimmal elsősorban amerikai swinget és annak európai változatát, a manouche swinget, valamint francia sanzonokat is játszunk. Az elmúlt években tettünk néhány kitérőt is, például kiadtunk egy lemezt a magyar népdalok jazzes átirataival, egy másik magyar nyelvű albumunkon az ötvenes-hatvanas évek méltánytalanul elfeledett slágereit dolgoztuk fel, és szimfonikus nagyzenekarokkal is koncerteztem. Engem a sokféleség és a sokszínűség izgat. Most viszont a műfaji kalandozások után visszatértem a klasszikus jazzhez, új témájú, új mondanivalójú dalokkal szerettem volna bővíteni a repertoáromat. A swing eredendően a harmincas évek amerikai tánczenéje volt, vagyis az új dalainkat is régi filmdalokból, Broadway-slágerekből válogattuk össze. Albumot is tervezünk ebből az anyagból, a Müpa-koncertről készült felvétel pedig várhatóan az MTVA-ban lesz látható.
Egy-egy koncert mögött hatalmas munka van, hasonló ez a sporthoz: a zenésznek is hónapokig kell „tréningeznie”, hogy abban a másfél-két órában maximális teljesítményt nyújtson.
Valóban találó a párhuzam: egy lemezfelvételnél van mód javítani, de a színpadon az adott pillanatban kell a legjobbat nyújtani. Ehhez fizikai állóképesség kell, és agyban, hangilag is nagyon ott kell lenni. Nekem évekbe került, amíg a saját hangomat meg tudtam találni, ugyanis a természetes légzésem, a torkom az énekléssel járó terhelésekre nem volt alkalmas. El kellett sajátítanom egy teljesen másféle hangképzési technikát, és ezt azóta is gyakorlom mindennap. A napi beéneklések, skálázások nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy hosszú távon meg tudjam őrizni a hangomat. Nagyon fontos az is, hogy az ember mentálisan is rendben legyen, hisz a hangadás nem kizárólag technikai, hanem pszichés tevékenység. Az énekesnek meg kell tanulnia kontrollálni az idegrendszerét.
A mai világban, pláne egy ilyen stresszes pályán, nem könnyű a belső nyugalmat megteremteni. Önnek ez hogy megy?
Nálam a tudatosság a kulcsszó: oda kell figyelnem arra, hogy mi az, ami kibillent az egyensúlyomból, és hogyan tudom visszanyerni a nyugalmat. Amin fölösleges idegeskedni, azon már nem szoktam. Ha valamire van befolyásom, igyekszem megtenni, ami tőlem telik, de amin nem tudok változtatni, azt muszáj elengedni. Nem cipelhetek magammal fölösleges terheket, mert rámegy a teljesítményemre. A tudatosság gyakorlása ma sem megy százszázalékosan, de sokkal jobban, mint kezdetben.
A családjában nem voltak zenészek. Honnan jön akkor az éneklés szeretete?
Édesapám sokszor énekelt nekünk otthon, úgyhogy a dalok, a zenehallgatás természetes közegem volt. Én is énekeltem az Operaház gyermekkórusában, de nem gondoltam, hogy ezzel egyszer komolyan fogok foglalkozni. A szüleim is afelé tereltek, hogy rendes szakmát szerezzek. Nagyon szerettem a francia nyelvet, felvettek az egri tanárképző főiskola francia szakára. Párhuzamosan a Postás zeneiskolában kezdtem jazzéneklést tanulni. Ingáztam Eger és Budapest között. Miután a tanári diplomámat megszereztem, jelentkeztem a Zeneakadémia jazz tanszakára. Úgy terveztem, ha nem vesznek fel, akkor kimegyek Franciaországba, és ott próbálok szerencsét. De elsőre felvettek jazz-ének szakra, és úgy éreztem: be kell bizonyítanom, hogy érdemes vagyok erre a pályára. A francia kultúra iránti rajongásomat is sikerült később összekötnöm az énekléssel.
Önt úgy tartják számon itthon, mint az egyik legfelkészültebb magyar jazzénekest. Ám a hazai zenei élet meglehetősen hierarchikus. A Liszt Ferenc zeneakadémián nem kezelték lenéző előítéletekkel a jazzmuzsikusokat?
A mi képzésünk teljesen elkülönült a komolyzenészekétől, szakmailag is másként nevelődtünk, más tanárokkal. De tényleg úgy tekintettek ránk, mint egy bohémebb társaságra, akik a reggeli órákra be sem járnak. Ám ha valaki profi jazz-zenész akar lenni, az életformáját is ehhez kell alakítania. Nagyon sok fellépést kell vállalni, és ez nem fér össze azzal, hogy másnap alig bírok felkelni, mert átmulattam az éjszakát. Én kezdettől fogva a zenélésből akartam megélni, hogy más munka ne vonjon el időt, energiát a pályámtól. Diploma után mindent elvállaltam a zenei területen, amivel pénzt kereshettem. És ezt egy percig sem bánom, mert ettől én csakis gazdagodtam. A sokak által lenézett vendéglátózásból rengeteget lehetett tanulni. Mindenhol vokáloztam, ahova hívtak, sokat dolgoztam együtt a Bergendy együttessel, ahol a tánc- és szalonzene különböző stílusait megismertem. Tíz évig voltam a Benkó Dixieland Bandnél, mindaddig, amíg élt Benkó Sándor, és a zenekarban ő csinált belőlem sztárszólistát. Sokan nála hallottak először, és azután jöttek el, követtek a koncertjeimre.
Ha annyi műfajt megszeretett, miért épp a swingnél kötött ki?
Az improvizálás izgatott legjobban, és azt a swingből nagyon jól meg lehet tanulni. Én alapvetően nem vagyok túl spontán alkat, de a swing sokat oldott rajtam, rugalmasabb személyiség lettem. Ebben a zenében van valami olyan könnyedség és felszabadultság, ami a mi kultúránkra nem annyira jellemző. Ugyanakkor az improvizáció a keretek közé foglalt szabadságot is jelenti nekem, rácsodálkozás a társainkra, reagálni kell egymásra, olyan impulzusokat adni, amitől szárnyalhatunk. Ebben a műfajban tehát kiemelkedően fontosak a partnerek, és én nagyon megbecsülöm a zenésztársaimat. Pintér Tibor gitáros-zeneszerzővel például már 16 éve dolgozunk együtt. Közösen indultunk 2005-ben egy németországi nemzetközi zenei versenyen, ahol a döntőig jutottunk. Úgy gondoltuk, érdemes együtt folytatni, létrehoztuk a mai napig működő Voice&Guitar duót. Ebben a kettősfelállásban is több albumot adtunk ki, koncertezünk, és úgy érzem, még mindig sok kiaknázatlan lehetőségünk van a párosunkban. Ám mivel a swingzenéléshez nagyobb megszólalás is kell, megalakítottuk 2011-ben a Swinguistique együttest: a duónk kiegészült Tibor bátyjával, Pintér László gitárossal, Sárkány Sándor nagybőgőssel és Gálfi Attila dobossal, és első albumunk azonnal aranylemez lett.
Ön nemcsak énekel, hanem tanít is. A Megasztár és az X Faktor első szériáiban énektanárként segítette a versenyzőket. Hogy került a tévéshow-kba?
Az első Megasztárhoz először versenyzőnek hívtak, mert akkor még az volt az elképzelés, hogy hivatásos énekesek versenyezzenek. Toborozták a versenyzőket. Aztán változtattak a koncepción, hogy inkább az ismeretlen tehetségeket fedezzék fel. Szerintem ezek a versenyek nem igazán a tehetségkutatásról szólnak, hanem elképesztően népszerű show-műsorok. Én a felkészítő csapat tagja lettem, de igazi énektanításra nem volt idő, inkább a versenyzőknek lelkileg, mentálisan próbáltam segíteni. Iszonyú nagy nyomás volt rajtuk, mindenkinek két és fél perc jutott arra, hogy élő műsorban meggyőzze a zsűrit és a nézőket, hogy őt juttassák tovább. Én ezt nem éreztem túl életszerűnek, alkalmatlan lennék ilyen versenyre: amit egy kétórás koncertben meg tudok mutatni magamból, képtelen lennék belesűríteni két és fél percbe. Úgyhogy minden tiszteletem azoké, akik egy ilyen agyonhájpolt tévéshow-ban, a reflektorfényben kvázi amatőrként helyt tudtak állni. Az első néhány szériában valóban nagy tehetségeket fedeztek fel, azt gondolom, ők a tévé nélkül is megtalálták volna a helyüket a szakmában, legfeljebb nem ilyen gyorsan. Számomra kérdéses, hogy érdemes-e minden évben újabb versenyeket indítani, mert ez már inkább a televíziók üzleti érdekeiről szól. Az új énekesek „piacra dobása” helyett fontosabb lenne a már pályán lévő tehetségeket gondozni, támogatni.
Gondolom, a saját szakmai tapasztalatait is átadta a fiatal tehetségeknek. Mitől függ az, hogy ki tud a pályán maradni, sikereket elérni, és ki az, aki eltűnik örökre?
Nagyon fontos jó menedzsert találni, mert az, hogy valaki szépen énekel, önmagában kevés. Abból eladható produkciót kell csinálni, és eljuttatni a közönséghez. Ez egy külön szakma. Én nem tanultam se marketinget, se menedzsmentet, de a pályám elején még rákényszerültem arra, hogy magam szervezzem a fellépéseimet, és mindent, ami ezzel jár. De éreztem, hogy nekem ezen a téren korlátoltak a lehetőségeim, és őrült sok időt vesz el a művészi munkától. Aztán megkeresett Ale Attila, aki korábban a Cotton Club Singers menedzsere volt. Attila azóta nemcsak menedzsel engem és az együttesünket, hanem rengeteg kreatív ötlete is van. Nagyon sokat köszönhetek neki, nélküle biztosan nem ott tartanék, ahol most vagyok. Ugyanakkor minden tanítványomnak hangsúlyozom azt is, hogy a tehetség nem elég: kell még emellé az állandó önfejlesztés, a belső elhivatottság. Én Dékány Endre énektanárhoz jártam 22 évig, egészen a haláláig. Tőle tanultam meg a megfelelő hangképzést, az előadóművészetet is, mert ezt az akadémián nem tanították. Ő mondta egyszer nekem: ha valaki úgy megy be hozzá, hogy talán énekes lesz, talán nem, azzal ő nem tud mit kezdeni. Úgy kell bejönni, hogy énekes vagyok, de még sok mindent meg kell tanulnom. Akiben ez a tudatosság és elszántság nincs meg, az nem fog tudni érvényesülni a pályán.
Önben mindig megvolt ez a szakmai magabiztosság?
Dehogyis! Egy főiskolásklubban léptem fel először nyilvánosan, teljesen zöldfülű voltam még. Viszont akkora élményt jelentett a közös zenélés, hogy úgy éreztem: ha ezt csinálhatnám egész életemben, nagyon boldog lennék. Nem a szakmával járó csillogásra vágytam, hanem a magas minőségre és az örömzenélésre.
Úgy énekel francia dalokat, mintha egy párizsi színpadon lenne, és biztos vagyok abban, hogy bármelyik amerikai swingegyüttesben is megállná a helyét. Nemzetközi karrierre is vágyik?
Koncerteztünk már többször is külföldön, de azt hiszem, ahhoz, hogy kint is befusson az ember, kapcsolatok kellenek. Számomra nagyon fontos, hogy az autentikus francia dalokat megismertessem a magyar közönséggel. Ugyanakkor ezekkel a dalokkal Franciaországban egy lennék a sok tízezer énekes között. Mintha vizet vinnék a tengerbe. Amerikában a swing népzenének számít, ott legfeljebb a magyar népdalok feldolgozásaival tűnhetnénk ki. Én alapvetően nagyon elégedett vagyok a pályámmal. Amikor elkezdtem jazzel foglalkozni, még jóval kevesebben jártak a koncertjeimre, ma már sokkal többen. Imádok kis jazzklubokban is énekelni, ahol intimebb, közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel, de az is fantasztikus, ha a Müpa kitűnő koncerttermében önálló estet adhatok. Az éneklés számomra ugyanolyan boldogságforrás, mint amikor először léptem fel, és ha a jazz szeretetét át tudom adni másoknak is, teljesnek érzem az életem.
