Az igazság ára
A törvény felfeslő szövedéke alól ezúttal egy könnyűkezű, simlis, pénzre hajtó ügyvéd bukkan elő, aki korrupt rendőrökkel üzletel, kis halakat ránt ki a pocsolyából, ügyfeleit anyagi érdekeltség szerint képviseli. Kilóg a sablonból, nincs sem elegáns, sem dohányfüstös irodája, mint más Los Angeles-i magánnyomozóknak, pártfogóknak, tekintélyes embereknek. Egy fekete Lincoln Continental hátsó ülésén praktizál, mint egy gördülő utcalány.
Most megfogja élete nagy ügyét: egy gazdag fiatalembert védhet, sok pénzért, s látszólag könnyedén, merthogy védence ártatlan. Hinnénk is, ha nem folytatódna a film.
De folytatódik. És ennek az ártatlanságnak biz szaga van, csupán az ügyvédi titoktartás gátolja jogászunkat, hogy elkezdjen feltűnően beleszaglászni a romlott levegőbe. Az áldozatnak is előélete támad, és csakhamar bent találjuk magunkat a tárgyalóteremben, ahol van bíró, ügyész, tanú- és esküdtkoszorú, amint már megszoktuk. Ügyvédünk meg gátjait kerülgetve nyomoz, és egyre több ügyben kell sherlockholmesoznia. Közben ő is gyanúba kerül, életveszélybe, a gyereke is, a családja is, amint azt már megírták sok hasonló történetben hasonlóképp.
A film első harmada kicsit unalmas, a második harmada feszesebb, a fináléban pedig meglepően nagyot szól a dupla pisztoly. (Így szokott lenni ezekben a filmekben.)
Az ügyvéd is felmagasztosul e procedúra során (igaz, már az apja is ügyvéd volt), s míg korábban az ártatlanság fel nem ismerése miatti lelkifurdalás ábrázolását lilásba tűnőnek láttuk, a végére megbékülünk ezzel is. Tudomásul vesszük: minden per számít!
Egészében a filmet közepesnek gondolom. (Rendezte: Brad Furman.)
