Az ezredes drámája
Gróf Stauffenberg ezredes a hivatásos tiszteknek ahhoz a kicsiny csoportjához tartozott, akik úgy érezték: választani kényszerülnek Hitler és Németország között. Nem volt náci. Erős érzelmek és tradíciók kötötték hazájához. Amelynek pusztulását, elesélytelenedését a frontokon is látta. Ezért vállalta a merényletben a részvételt. Németország jó híréért, tisztességéért...
A harmincas évek vége óta formálódó, majd el-elcsituló összeesküvés katonai támogatásának megszerzése volt a legnehezebb. A kiváló, de mellőzött generális, Mannstein a puhatolózásra azt válaszolta: porosz tábornagyok nem lázadoznak. Gyér volt a válasz a tábornoki karból. Ezért mondta Stauffenberg: akkor az ezredeseken a sor...
Most először láthatja a néző, hogy ez az 1944. július 20-i merénylet mennyire nem pancserpuccs volt – sikertelensége dacára sem. Mennyire mélyen tagozódott bele a német társadalom jobbik részébe. Mennyire nem csupán néhány kiábrándult katonatiszt államcsínypróbája volt, hanem kísérlet az előremenekülésre. Abból a helyzetből, amelyből már nem volt menekülés.
A Walkür-hadművelet rendkívüli körülmények között, például egy esetleges lázadás ellen védte volna Hitlert. Stauffenberg jó érzékkel ismerte fel, hogy ez a terv átfordítva alkalmas egy hatalomátvétel kiszolgálására is. Hitler nem halt meg a merényletben. Micsoda groteszk: csak a nadrágja szakadt cafatokká. A robbantás után ezreket tartóztatottak le, százakra rúgott a kivégzettek száma.
Stauffenberg drámája valódi. Egy fizikailag többszörösen hendikepes embernek kell az események fölé emelkedő Brutus szerepét betöltenie, noha a jobb kézfeje csuklóból hiányzik, a balon mindössze három ujja ép, a egyik szemére vak.
A nagyság nem feltétlenül a testben van. Emiatt is emlékezünk az ezredes drámájára.
