Az erdélyi magyarok nem látták, hogy ugyanolyan ágyútöltelékek, mint most a migránsok – Interjú Potozky Lászlóval

– Amikor két évvel ezelőtt az Éles című könyvéről beszélgettünk, azt mondta, szinte kész a fejében a következő regény.

– A történet valóban megvolt primitív vázlatként még 2014-ből, az ukrán forradalom idejéből. Viszont az az élmény tizenkét éves korom óta bennem él, ami a friss regény zárójelenetét adta. Gyerekkoromban Csíkszeredában egy katolikus templom mellett laktunk, hangszórókat aggatott ki köré az egyház, hogy ne csak a bent ülőknek ordítson a mise, hadd hallja az egész lakótelep a szertartást. Szürreális.

– A Magvetőnél megjelent új könyvének Égéstermék a címe. Ez szimbóluma a forradalmároknak és annak a zavaros, értelmetlen világnak, amiben a kelet-európai emberek élnek?

– Ezeket is jelképezi. Plusz azt, ami az elbeszélőből marad a cselekmény végére. Sokat gondolkodtam, mi lenne a megfelelő cím, és végül a párom, Ványa Zsófi találta ki, hogy ha már olyan sok a barikádtűz meg a Molotov a könyvben, legyen ez a címe.

– Miért pont a zavargás, a forradalom a könyv témája?

– Az utóbbi években a közélet nagyon beszivárgott a mindennapjaimba. Romániában a kigyulladt Colectiv klubban történt tragédia után a tömeges felháborodás elsöpörte az akkori kormányt, csak hogy egy rövid technokrata periódus után ugyanaz a párt kapjon ismét többséget a választásokon. Amikor az Élest írtam, épp zajlott Kijevben az Euromajdan, a forradalom, amely fontos volt nekem, hiszen ott történt a szomszédban. Megérintett a naiv, elkeseredett, harcos attitűd, amit a média sugallt egyes résztvevőkről, nyugdíjasokról, liberálisokról, szélsőjobbosokról, idealistákról. Sokak biztosan tényleg hittek, lehetett látni, hogy a ’89-es romániaihoz hasonló rendszerváltás lesz ott is: szétfolyik a flaszteren a vér, aztán elkenik a rendszerváltók bűneivel együtt. Minden, számomra elérhető szöveget és YouTube-videót átnéztem az ukrán forradalomról, a könyv forradalmi íve az ottani események egyfajta sűrített változatán alapul. A vizuális forrásokat az első személyű ábrázolásnál használtam fel, több képsort is átültettem a regénybe, azt látja az elbeszélő, ami Kijevben történt az unatkozós, fagyos napokon, vagy azokban a pillanatokban, amikor mesterlövészek lőtték át a szabadságharcosok bádogpajzsait.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Találunk a sztoriban magyar szálat is, ilyen például, amikor az utca népe megostromolja az Egyes Csatorna épületét.

– Romániai, magyarországi, ukrajnai történésekből egyaránt merítettem. Vagy felhasználtam olyan perspektívákat, amik régen az enyémek voltak, de mára túl vagyok rajtuk. 2006-ban Erdélyből nézve a tévéostromot az akkori önmagam elégtételt érzett, hogy végre megmutatják a kommunistáknak, mert tényleg jogosan éreztük, magunkat megalázva a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán. Kár, hogy akkor nem láttuk, ugyanolyan ágyútöltelékek vagyunk az akkori rezsimnek meg az ellenzéknek, mint most a migránsok. Plakátokon féltették tőlünk az országot, hisz csak a pólus változik, a gusztustalanság nem. Nem nevek, pártok, irányzatok vannak a politikában, hanem típusok, jelenségek és gyarlóságok, ezeket próbálom ábrázolni az Égéstermékben.

– Mintha az Éles egyetemista hősei tűnnének fel az új történetben is, csak az ő frusztráltságuk, nihilizmusuk itt lázadásba csap át.

– Publicisztikával nem foglalkozom, nekem egyetlen írói csatornám van, regénybe transzponálom a széppróza eszközeivel azokat az indulatokat és frusztráltságot, amit közéleti dolgokban érzek. Nem írok konkrét karikatúrákat se, csak általános emberi vonásokat nagyítok fel a jelen laza kontextusában.

– Generációja is dühös? Korábban azt mondta, hogy a mobilreklámokon mutogatott, nyolcvanas években született fiatalok jól vannak, de a többség, akár Kolozsváron él, akár Budapesten, nem az álmait követi.

– A rezignáltság a megfelelő szó. Hiányzik a düh. Nem a tehetetlen asztalcsapkodásra gondolok, hanem arra, ami előremozdítana. Azok, akik szociálisan érzékenyebbek, és elégedetlenek azzal, ami a posztkommunista Kelet-Európában folyik, cselekvőképesek lennének, de valamiért nem történik semmi. Nekem nincsenek világmegváltó sejtéseim, amelyekkel magyarázatot tudnék adni erre.

– Király László 1980. november 26. című versének két sora a regény mottója: „őszi tejben leng / a világ bizonytalanul”. Végigolvasva az egész költeményt, mintha sorvezetője lenne az Égésterméknek. De nyomát találhatnánk ennek a sorpárnak is: „Találomra belövöldözünk / sejthető házak ablakán.”

– Mózes Attila egyik kedvenc verse volt ez, ő az idén halt meg, prózaíró volt, az Utunk meg a Helikon szerkesztője. Egyszer az utcán szavalta nekem Kolozsváron. A Király-versben szerepel Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényének fél fekete ebe. Ez akkor a cenzúra kijátszására is szolgált, egyfajta körítés, amibe a költő becsomagolta a reflexióit, a tiltott dühöt és bánatot. Emiatt passzol a könyvemhez.

– Nem félt attól, hogy a könyv irodalmi értékén ronthat, ha az olvasó túl sok valós közéleti esemény vagy szereplő transzformációját ismeri fel benne? Például ismerős lehet Banich, a publicista, aki „kígyóvállú fehérjehalmazok biliviharáról” ír, vagy Mikiegér, a kormányfő, aki közpénzből libegőt építtet százötven lelkes szülőfalujába.

– Nem tartok ettől. Ezek is a fent említett típusok közé tartoznak, emberi jelenségek. A mocskolódó, koncért megvett, megbicsaklott tehetségű publicistára minden utcasarkon találunk példát, és autoriter kormányfőket is kapásból tud sorolni bárki. Ismerünk mindenféle, tipikusan kelet-európai anekdotát, városi legendát is az itteni nemzetek atyjairól. A regényemben igyekeztem kizárólag olyan áthallásokat meghagyni, amelyek ötven év múlva is érvényesek lesznek, szóval nem csak Ceaușescu meg Janukovics menekül helikopterrel a népharag elől.

 – A könyv főhőse, az elbeszélő egy fiatal srác, aki konkrétan beletéved a forradalomba.

– Igyekeztem minél realisztikusabban megírni, hogyan él meg az átlagember egy 21. századi történelmi krízishelyzetet. Még a fegyvert sem süti el, pedig ott van a kezében, lőhetne a semmibe, de azt sem teszi. Fölösleges hős, aki egyedül arra alkalmas, hogy legyen, és a saját kis rögeszméin meg hülyeségein pörögjön akkor is, amikor átgyalogol rajta a történelem.

– Barátnője, a forradalmár lány rendületlenül hisz a felkelés tisztaságában. Amikor barátja az ostromlott tévészékházból elhoz egy számítógépes egeret, képes lenne szakítani vele. Ő már nem tébláboló, inkább idealista karakter.

– Nem idealista ő, hanem egy személyiség nélküli embertípus, akinek nincs karaktere, csak elvrendszere, amely minden szavát és cselekedetét előre meghatározza, és aminek sémáival bármilyen egyéni gondolkodást megspórolhat.

– A politikusok nevét rajzfilm- vagy képregényfiguráktól kölcsönözte: Betmen, Szlendermen, Holgerszon, Mikiegér. Gúny ez?

– Ezek a politikusok az átlagemberekhez, az alattvalókhoz képest olyannyira más gazdasági, morális és egyéb regiszterekben mozognak, hogy muszáj volt megkülönböztető nevet kapniuk. Távoliak, sokaknak lentről mesevilág az, amiben léteznek, és szeretnének közéjük tartozni. Amúgy Mikiegér mint mém gyakran használatos errefelé, főként a miniszterelnökök kapják: Victor Pontát becézték így, Orbán Viktort pedig a falra láttam több helyen sablon alapján felfestve fekete fülekkel.

– A hazai kormányzati politikusok mostanában gyakran riogatnak azzal, hogy zavargások lesznek. Előnyére válik ez a könyvnek?

– Nem tudom, használ-e a regénynek vagy sem, én nem kértem ilyen marketinget. A szólamaik nem lepnek meg, típusfigurák szajkózzák lekottázott dumájukat, Ukrajnában is ehhez hasonlókat ismételgettek, ott viszont talán élesebb volt a helyzet. Semmi új vagy kreatív nincs egyetlen szavukban sem. Csak vaker, ami kijön a szájukon, ezért könnyű reprodukálni, ahogy helyenként az Égéstermékben teszem.

– „Európának azon a részén vagyunk, ahol sose volt szabadság, és nem is lehet, max az, amit a szabadság megenged” – mondja az egyik szereplő. Ez köti össze a mai kelet-európai országokat?

– Erre a régióra az örökös átmenet állapota jellemző, több mint negyedszázad alatt újra és újra kivívtuk a szabadságot meg az előrelépést, mégsem kaptuk meg, legfeljebb pótmegoldást. Amikor viszont megkésve hozzájutunk a jótéteményekhez, már túlságosan besavanyodtunk, hogy éljünk velük. Az elnyomás és az elnyomottság iránti igény reflexei egyszerre léteznek bennünk.

– A forradalommal járó erőszak segít?

– Tábornokok szoktak ilyet mondani.

– Volt egy író, aki azt mondta, a legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom.

– Ezek az Éles című könyv beteg elbeszélőjének szavai. Ő valószínűleg azt javasolná, dögöljön meg az egész világ. Én nem ilyen vagyok.