Az elbutítás gépezete – Goebbels titkárnője

Goebbels, a náci propagandaminiszter Molnár Piroska által megszemélyesített titkárnője sírásban tör ki az Egy német sors című előadásban, ami az Orlai Produkció égisze alatt jött létre a Hatszín Teátrumban. Rázza a testét a zokogás. Arca is eltorzul a lelki fájdalomtól. Eddigi mondatfolyama töredezetté válik. A háború végén Hitler, Goebbels halála nem rendítette meg különösebben, de hogy a miniszter gyerekeinek is beadták a méregkapszulát, az már átszakította nála a gátat. Ezt nem értette, miért kellett. Többször játszott velük. Hagyta őket pöntyögni az írógépén. Olyan helyesek voltak, meg illemtudóan jól neveltek, és most egyszerre csak nincsenek többé.

Nagy színésznő játszik kisembert, kispolgárt, aki túlzottan is közel került a tűzhöz, de hárított és hárított, nem akart tudni semmiről. Félrenézett, szemellenzőt viselt, krónikus farkasvakságban szenvedett, és közben elég jól élt. Azt állította, nem tudta, hogy teherautókon vitték végig Berlinen az elhurcolt zsidókat. Nem tudta, mi történik a koncentrációs táborokban, bár legjobb barátnője is ott végezte. Pomselt Goebbels egyik helyettese, már amikor közel jártak az oroszok, vidékre vitte, hogy megmentse, de a snájdig katonatiszt ott a családját is megölve öngyilkos lett. Brunhilde ekkor is visszaverekedte magát az ostrom alá kerülő Berlinbe. Árulásnak érezte volna, ha nem megy be a munkahelyére, hiszen hát ugye a kötelesség az kötelesség.

Letartóztatják az oroszok. Öt év börtönbüntetésre ítélik, amit ráadásul a buchenwaldi koncentrációs táborban kell letöltenie. Itt ébred rá, hogy ugyanazokból a zuhanyrózsákból jön most a meleg víz, ahonnan korábban a gyilkos gáz. Hosszú-hosszú ideig nem beszél a nyilvánosság előtt. Már 103 éves, amikor dokumentumfilmesek kamerája elé ül. Számtalanszor elismétli, hogy nem érzi magát bűnösnek. Voltak olyan dokumentumok, amelyeket le sem volt szabad írnia, ezeket rögtön el kellett zárni. És ebben a minisztériumban szerinte nem volt szó bevagonírozásról, elgázosításról, ott csak a valóságot másították meg, a hazugságokat gyártották, az álhíreket ötölték ki, hogy etessék a népet.

Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer és Florian Weigensamer dokumentumfilmjében egyáltalán nem tűnik végletesen ostobának ez a nő, sőt nagyon is átlagpolgárnak tetszik. És ez benne a rémisztő! Ez mutatja, hogy mi minden maszlaggal meg lehet etetni tömegeket, ha tervszerűen, ügyesen, kellő elvetemültséggel csinálják. Tényleg a csillagokat is le lehet tagadni az égről. A félelemkeltés is ugyanúgy hatásos volt, mint manapság. És miközben szó sincs semmiféle erőszakolt párhuzamba vonásról a mával, időnként megborzongok, hogy a hülyítés, a rafinált elbutítás dermesztő gépezete nemigen változott. Sőt, bár azt szokták mondani, hogy nem sokat tanultunk a történelemből, akik a porhintést alkalmazzák fegyverként, úgy tűnik, bizony nem buknának meg a náci propagandagépezet tanaiból.

Máté Gábor minimális eszközökkel élő előadást rendezett, felhasználva a könyvalakban ugyancsak megjelent életútinterjút, amiből Christopher Hampton írt darabot, amit Zöldi Gergely fordított magyarra. Mindössze egy íróasztal meg jókora állólámpa a díszlet. Ehhez tolják be kerekesszéken Pomselt. Molnár Piroskának nincs módja mozgásokra, a gesztusai is eléggé korlátozottak lehetnek, de rengeteg mindenről árulkodik a mimikája és sokat közölnek az igencsak árnyalt hangsúlyai, meg hát ott van Pomsel meglehetősen erős, önmagát mosdató szövege. Egy nem rosszindulatú nőé, akit milliókkal együtt megfertőzött a járványnál is jobban terjedő hazugságáradat.

A tényhamisító propaganda manapság is terjed és fertőz, ezért is olyan húsba vájóan fájdalmas ez az előadás.