Az ejtőernyős panda

2008. december 9., 19:10

A legújabb folytatás:

Belégzés-kilégzés…
Belégzés-kilégzés…
Belégzés-kilégzés…
Csak el ne ájul…

„Anyám rumot tett bele mindig, pedig kicsik voltunk még, röhögtünk is a barna golyókon, szín, állag, érti. De zabáltuk, mert a reszelék beterített mindent, mint a hó… Pont, mint maguknál, akármi rohadás történjen a világba, azt reggelre elfedi az a nagy, fehér ártatlanság, utána nincs, aki azt meg ne bocsátaná. Mint ezt a Krautshukot a pergamen bőrével, meg a pergamen vallásával, ezt is elfelejtik nekünk, épp elég ideig tartotta melegen a hó, hogy a matéria, miután megölte, bele ne fagyjon, és el ne áruljon bennünket. A hó tartotta melegen, érti, ami ugye fagyott víz, aminek nincs két egyforma cseppje, most mit szól ehhez, esküszöm, ha hinnék Istenben, a hóban keresném először. Na, vegyen már egyet, ne kéresse magát, ettől még nem fog maga alatt megomlani a cári balett színpada.”

Belégzés-kilégzés…
Belégzés-kilégzés…
A fogantyút megfelelő magasságban megrántani...
Megrántani…
Meg-ránta-ni…!

„Nem hagyhattuk, hogy a vén kuruzsló meg a szektája itt valamiféle térítésbe fogjon. Ha rajtuk múlna, itt már mindenki állatjelmezbe bújva, négykézláb sérifindálna a fák közt, amik szintén emberek lennének, de azok már olyanok, akik, és ezt eméssze meg a csinos eszével, ’már előrébb járnak a reverzív evolúció dicsőséges ösvényén’… ’A darwini lavina megállítása’! ’Szabadítsuk fel az emberiséget a szörnyűséges majom-átok alól’! Ez a bolond öregember azt hiszi, hogy indirekt módon képes lesz bizonyítani saját tanai igazát, és nem nyughatik addig, amíg nem lát mindenkit amőbaöltönyben, a földön fetrengve fagocitálni, hogy aztán odaállhasson elénk, és széles mosollyal az arcán elárulhassa, hogy nekünk ez most rossz, amiben mi vagyunk, úgyhogy ruhát le, és nyomás a pergamenkönyvtárba művelődni! Csakhogy mi nem fogjuk hagyni, hogy ez megtörténjen. Az időgép tervrajzai már nálunk, jóllehet, csak az évet tudjuk beállítani rajta, ha elkészül. A kívánt év első napjára érkezünk ez által, egy olyanra például, mint amilyen a holnapi is lesz. Erről jut eszembe, fogja a poharát, nemsokára kezdődik a tűzijáték.”

Lassan ereszkedem, épp a követség tetejére.
Minden sötét és csendes.
A tervrajz, a tervrajzot megszerezd…

„Szóval fogjuk az időgépet, és elnavigálunk vele, négyezer-egynéhány évvel korábbra, amikor is ezt az egész rohadás világot a drága, halott doktor szerint készítették, és saját szemünkkel bizonyosodunk meg róla, hogy tévedett. Aztán visszajövünk az időben, akkorra, amikor még élt a ráncos fajtája, és a szeme elé tárunk mindent, amink van, és csak aztán szúrjuk le megint, mint maguk azzal a Rittbergerrel ahogy csinálták, csöndben, gyorsan, háromszor. Hát így. Na, oda bámuljon, ne rám, a szemével, a széppel.”

Fenn a tetőn. Az ernyőt leoldottam. Még jó, hogy sötét van, nem látnak. De mi ez a ropogás…?

„Esküszöm, ha közelről láthatnánk ezt a gyönyörűséget, kartávolságból mintegy, az olyasféle lenne, mint egyenesen az Isten arcába belenézni. Ha létezne.”

RRRRRRRIIIIIIAAAADÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

(Marton Sándor)

Az ejtőernyős panda -- eddigi teljes szöveg

1.
Az őrmester párszor már kulin verte volna széklábbal ezt a mosolygó félnótást. Most sem a szocializáció kötötte gúzsba a kezét, hanem a sarokból figyelő, piros LED-szemű kamera. A betonpadlatú kihallgató-helyiségben csak ők ketten ültek.

Az átellen, atlétában gubbasztó vigyori kis ember még a csuklóit masszírozta. Úgy festett, elégedett a helyzetével. Az őrmester öt perce leszedte róla a bilincseket, kávét is kapott, ami most ínycsiklandó aromával gőzölgött előtte.

A jómadarat alig fél órája hozták be, a szilveszteri őrültekháza kellős közepén.

Kettejük között az asztalon kartonakta, hanyagul összetűzött iratköteg, golyóstoll, az őrmester idegesen doboló, erős keze. A távolban felbúgott egy telefon. Az őrmester ujjai megállapodtak. Nyugalmat erőltetett magára.

– Lám, leszedtem azt a fránya bilincset. Az ott kapucsínó az orra előtt, egyenest az automatából – próbálkozott baráti hangnemet megütni, de közben a zsebében lapuló aszpirinre gondolt. – Az a hagymázas fecsegés, amit itten az előbb nekem előadott, valahogy nem stimmel. – Tekintete az asztal mellé dobott óriáspanda-jelmezre vándorolt. Az izgékony kis ember ejtőernyőjét a földszinten hagyták – a vízipisztoly, a latin nyelvű, ősrégi kódexmásolat, a kitömött bagoly és a dobókockák viszont itt hevertek egy papírdobozban, a többi lefoglalt kacattal együtt.

– Mit nem lehet ezen érteni? – a kis ember most a kávéra vetette magát, mohón nyelte. Az őrmester szája megrándult.

– A katonai attasét még értem. – Ujját figyelmeztetően megemelte. – Az emberem most próbálja előkeríteni a követségen, de ez ma éjjel nehéz lesz. A balerina is rendben van. A kókuszgolyóba rejtett robbanóanyagnál már rezeg a léc, de jókedvemben még ezt is el tudom képzelni. Egyébként nincs jó kedvem. Az időutazás viszont már nem veszem be. Hogy lesz ebből jegyzőkönyv? – Jólesőn megmasszírozta homlokát – Rendben, vegyük át még egyszer. Hogy a franckarikába került maga a követségre, ejtőernyővel, pandajelmezben? Azt hiszem a kitömött bagolynál veszítettem el a fonalat…

(168 Óra Online)

2.
-- Pedig ennél mi sem egyszerűbb. Világos, mint a vakablak. Szóval, ahogy mondtam, amikor még ordibálni tetszett velem nagyon, csak úgy sétálgattam, sétálgattam a régiségboltban. Nemigen van ilyesmire pénzem nekem, de nem is vásárolni járok ezekre a helyekre, csak sétálni, sétálgatni, és nézdegélni a regényes múlt emlékeit. Ott volt az a poros bagoly. A kitömött fajtájú. Tudja, amelyik már nem igen repked és nem igen huhog, csak úgy van a polcon egy faágra szerelve. Először nem is kötötte annyira le a figyelmemet, mert a kicsi kínai váza sokkal több titkot rejtett magában. Azok a díszítések rajta! A színek! A kéknek valami csodálatosan mély árnyalata, és igen, egyértelműen látszott, hogy ez nem egy hongkongi utánzat, hanem eredeti. Csodálatos volt. Jaj! Ne nézzen így rám őrmester úr, mert abból megint ordítozás lesz. Minek az a nagy hangoskodás. Inkább akkor mondom a lényeget. Szóval, ahogy néztem azt a vázát, amiről nem fogom most elmondani, hogy milyen korból származott, mert az őrmester urat nem akarom idegesíteni, szóval, ahogy azt a vázát figyelem, érzem valami vonzza a szememet. Megint a bagoly volt az. A kitömött bagoly. Valami nem stimmelt vele. Annyira rendben volt, hogy az már gyanús. Néztem. És ahogy közelebb léptem hozzá, nem bírtam megállni, hogy ne fújjam le róla a port. Megsimogattam a szárnyait. Puha volt. És érdekes módon egyáltalán nem hideg. Ekkor vettem észre először, hogy a boltos guvadt szemekkel figyeli a mozdulataimat. Zavaromba felemeltem a baglyot a talpazatánál fogva, és a fene sem tudja miért, de a fenekébe fújtam egy nagyot. Ez volt az, amitől az eladó hozzám lépett.

- Nyárfaerdő - mondta.

Én meg néztem rá mint a hülyére. Mivel az üzletben veszélyes régi kardok is voltak, úgy gondoltam jobb, ha nem vitázom vele.

- Ott szállnak csak igazán szépen a baglyak.

Meglepődtem, mert szeretettel, mintha a testvérem lenne átölelt. Viszonoztam az ölelését, mert Isten mentsen engem attól, hogy egy őrültet vadítsak, amikor csak ketten voltunk.

- Korábban jöttél, testvérem.

- Nem tetszik keverni engem valakivel?

Mérgesen felhördült, a szeme villámokat szórt. Na, ettől nagyon megijedtem.

- Te nem te vagy?

- De igen - igyekeztem megnyugtatni -, persze, hogy én én vagyok, csak ugye nem árt ilyen zavaros időkben az óvatosság.

Ettől láthatólag megnyugodott, és a villámok is lassabb tempóra váltottak a szemében. Rájöttem, ez lesz a helyes taktika, mindent ráhagyni az őrültre és a lehető leghülyébb dolgokat mondani.

- Ma este kell kezdeni.

- Természetesen így lesz a legjobb. Mert ugye, mindenki tudja, hogy tegnap még túl korai lett volna, holnap meg már túl késő.

- Ez a világos beszéd! - szemmel láthatólag nagyon örült. - Ezt mondtam én is a balerinának, de az mostanában hisztérikus, amióta az ősi iratok egy része elveszett. Persze nem kell aggódnia, a maradék itt van nálam, és az a része maradt meg, amire feltétlenül szüksége lesz. Tegye a bagoly mellé. A játékhoz szüksége lesz cinkelt dobogókockákra is. Ezeket megcsináltattam Fecskével. Itt van, tegye el barátom bátran.

- Köszönöm – mondtam. – Látom, maga mindenre nagyon jól felkészült.

Látszott rajta jól esett neki a dicséretem. Rázogatta is a fejét látványosan kedélyesen.

- Na, most a bomba.

- Az Istenbe! Bomba is van!

- Nem abba. Igen eredetileg úgy volt, hogy abba a szoborba rakjuk, de kiderült az attaséról, hogy ateista. Így remek rögtönzésem a bombát inkább a kókuszgolyóba tette.

- Micsoda ötlet! Bravó! Remélem, más változás nincsen.

- De igen. Kuderák tönkretette a jegesmedvét, így csak pandát sikerült szereznem.

- Remek.

- Mindjárt hozom azt is a felszereléssel. Siessen vetkőzni, mert a Tengely hamarosan itt lesz önért. Akkor meg ugye menni kell.

Nem értettem semmit, de ezt is ráhagytam. Gondoltam, amikor kimegy a teremből, akkor én gyorsan elmenekülök innen. Jó terv volt. De ekkor kopogtak.

- A francba! - mondta az őrültem. -- Már itt is van. Na mindegy, beengedem.

Nem volt hova menekülnöm. Ekkor lépett be a boltba Tengely. Hát nagyon meglepődtem.

(Rózsa Misi)

3.
Tengely ugyanis egy nő volt.

Méghozzá egy vörös hajú, formás combú, igen karcsú, kellemes megjelenésű fiatal nő.

– Tengely Klára – nyújtott kezet. – Ne mondja meg a nevét! Jobb, ha minél kevesebbet tudunk magáról.

Az őrült régiségkereskedő közben leült egy antik íróasztalhoz, feltette a szemüvegét, és egy barna fatáblára szögezett lepkegyűjteménnyel kezdett piszmogni.

– Szóval maga az? – kérdezte a nő, és végigmért. – Nem tűnik szuperügynöknek.

Erre mit mondhattam volna? Fedtem volna fel a kilétemet?

– Erre mit mondhatnék – kérdeztem. – Fedjem fel a kilétemet?

– Jól van, ne gúnyolódjon – felelte. – A legfontosabb, hogy meglegyenek a Tervrajzok. – Így mondta, nagybetűvel, érezni lehetett a hangjából. Szegény, már ő is kezdte. Ilyen szép, fiatal, és máris elment az esze... Igyekeztem megnyugtatni, nehogy a végén még hisztizni kezdjen:

– A Tervrajzokkal nem lesz gond.

– Ennyire biztos benne? – kérdezte csodálkozva. – Maga tényleg nagyon bátor.

– Nos, talán ezt hagyjuk... – mormoltam, mert nem igazán tudtam, ezek mit várnak tőlem. Úgy döntöttem, ideje olajra lépni. – Akkor én most mennék is...

–Várjon! – búgta a vörös démon. – Elhoztam magának a fegyvert.

És egy kendőbe burkolt tárgyat vett elő a retiküljéből. Igen, azt a pisztolyt ott maga előtt, őrmester úr. Persze akkor még nem tudtam, hogy vízi. Szó nélkül eltettem, mert kezdtem hozzászokni, hogy ezek mindenfélét adnak nekem. Megint a kitömött bagolyra néztem, és már nem bírtam szó nélkül:

– Itt valami titok lappang, ugye?

A régiségkereskedő és a vörös boszorka csöndesen, hosszan nézett egymásra. Aztán a pasas hátradőlt, és rámpillantott a szemüvege felett:

– Mondja el neki.

– Hát jól van, tudja meg! – fakadt ki ideges hangon Tengely Klára. – Doktor Krautshuk nem öngyilkos lett! Valaki más felelős a haláláért!

Csak bólintottam, mert ezt tényleg nem tudtam. Mint ahogy semmi mást sem.

– És most menjen! – mondta a lány.

Végre! Szó nélkül kisétáltam az ajtón, zsebemben e furcsa emberek ajándékaival. Az egésztől valahogy elöntött a víz. És amikor a sarokra értem, hangos csikorgással fékezett le előttem egy fekete, sötétített üvegű autó.

(Szegedi László)

4.
A hátsó ajtó kinyilt, és egy megtermett gorilla ugrott elém. Erélyesen begyömöszölt az ajtónyiláson, majd mellém vágódott az ülésre.

Egy darabig senki sem szólt, a kocsi csendben suhant a városi éjszakában. Olyan természetes volt minden, mintha nekem pont épp most és épp itt kéne lennem. Kezdtem beletanulni a szerepembe.

– Ismerkedjenek meg – szólt valaki a anyósülésből, nem láttam jól, csak a puha és tömzsi kezét a az aranygyűrűkkel, ahogyan a szivarját a szájához emelte... – Az úr a gorilla jelmezben a másik jelentkező a feladatra, a Szervezet küldte. Meg akar önnel mérkőzni egy párviadalban, hogy bebizonyitsa, sokkal alkalmasabb, mint Ön, a híres Csendes Harcos.

Az igaz, hogy rászolgáltam erre a névre, őrmester úr, abban a pillanatban egy mukkot sem tudtam kinyögni. Még hosszú percekig ültem ott, és próbáltam valami épkézláb és komoly válasszal előállni. Éreztem valahogy a sodrást, hogy a dolgok beszippantanak, hogy én a nagy Csendes Harcos...

– Hm...’gen – nyögtem valami helyeslésfélét, majd tovább ápolva az imidzsemet méltóságteljes csöndbe burkolóztam. Közben az autó fékezett a reptér betonján, ahol egy öreg DC-3-mas köhögött járó motorokkal. Csupa rozsdás lyuk volt, látszott, hogy átélt már egy-két bevetést, nem gondoltam, hogy egy szitával is lehet repülni. Én ekkor estem ki a szerepemből, és csöppentem vissza a valóságba, higgye el őrmester úr, már bántam, hogy betértem a régiségboltba...

– Tudja mit, főemlősöké az elsőbbség... – mondtam a hústoronynak, aki már egy hengeres valamit csavargatott fel a pisztolya csövére. – Épp most kaptam egy hívást a központból – habogtam, közben valami telefonhoz hasonló tárgyat kerestem a jelmezem zsebébe, de csak egy műanyag banánba akadtak bele az ujjaim. A csúf végtől a dobókockák mentettek meg, ahogy a földön koccantak... - Grrr, Hrrrr, Rrrrrrrrr.... – hörögte a nagydarab, szőrös lény, a kis köpcös, szivarfüstbe burkolódzó maffiózó egyből forditott. – Azt mondja, látja, Ön a pacifista megoldást választja inkább. Beleegyezik, hogy kockával döntsék el a dolgot. Ha elsőre kilencest dob, akkor magáé a feladat.

Hatalmas mosollyal ráztam meg a kockákat, hiszen jól tudtam, hogy cinkeltek. És mi másra szokták általában cinkelni őket, ha nem a dupla hatosra, ugyebár, őrmester úr? És nézze meg, ott vannak maga mellett az asztalon.

Az őrmester fél szemmel a kockákra pillantott. A kockák az ötös és a négyes oldalukkal felfelé álltak. – Ha hiszi, ha nem, így kerültem fel arra a lélekvesztőre. A legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy ejtőernyővel a hátamon zuhanok az éjszakai sötétségbe...

(Tomasovszki István)

5.
- Na, ne mondja – mondta az őrmester. – Minden ejtőernyős tapasztalat nélkül?
- Igen, bár nem nagyon akartam kiugrani. Kényszerítettek rá.
- Na, egyre jobb!
- Igen. Már vagy fél órája repültünk, ha lehet azt repülésnek nevezni. Bukdácsoltunk a felhőkön át, mikor egy férfi jött hátra a pilótafülkéből.

- Én vagyok a Szerkesztő – mondta és a karomat megfogva az ajtóhoz tessékelt. A Szerkesztő valami kódnév lehetett, magabiztosnak tűnt, mint aki a háttérből mozgatja a szálakat.
- Ugorjon – és szúrós tekintettel végigmért.
- Hogyan? Nem kaptam ernyőt!
- Az nem is kell. Az Ön története itt véget ért – furcsán megnyomta az utolsó szó végét. Az igazat megvallva ismertem már ezeket a szavakat maffiafilmekből, aki ezt hallotta, az már nem ugrott le a boltba tartós tejért.

- Hogyhogy? Maguk rángattak bele ebbe az egészbe.
- Nézze, nem akarok belemenni abba, hogy ennek a történetnek most miért nem lehet folytatása, jobb ha...

Ekkor azonban valami csipogni kezdett a zsebében. Elővett egy kis Palm-ot, majd felém fordította. Legalább el tudtam olvasni a napot és az órát, vasárnap volt éjfél előtt 2 perccel. Valami szöveg volt látható a képernyőn, de nem tudtam olyan gyorsan elolvasni.

- Szerencséje van – mondta a Szerkesztő, csalódottsággal vegyes örömöt láttam az arcán. – Az egyik jótevője maga után nyúlt. Befolyásos barátai lehetnek. – Majd egy ernyőt segített fel a hátamra. - A további utasításokat a földön kapja meg – folytatta – számoljon tízig, majd húzza meg a kioldó zsinórját.

Ahogy kimondta, már lökött is kifelé a gépből. Azt hiszem ordítottam is a félelemtől, és már sokkal hamarabb a kioldózsinór után nyúltam... Nyúltam volna, mert nem volt a helyén!!!

- Izgalmas! – nevetett az őrmester. Az asztal megnyikordult, ahogy felemelkedett és a kávéja után nyúlt. – Ez igazán regénybe illő – mondta, és már meg is feledkezett a fejfájásáról.
- Nem is tudja, milyen igazat mond! – mondta a kisember sejtelmes tekintettel. – Ha megengedi, akkor folytatom.

Tudtam, hogy a Szerkesztő műve, és ezzel a módszerrel akarta lefújni az akciót. De akkor jött az, amit már korábban is említettem.
- Melyik? Nehogy elakadjak... – kuncogott az őrmester. – Az az időutazásféle dolog? A hirtelen kinyílt féreglyukkal, ami a követségre repítette? – mondta a tiszt enyhe gúnnyal a hangjában.
- Igen. Látom, hogy nem nagyon hisz nekem – szipogott a férfi. – Nehéz lesz bebizonyítanom. De hirtelen minden összeszűkült, és egy csőben utaztam, fények voltak körülöttem...és...és a nagykövetség medencéjébe csapódtam.
- Nem akarom elszomorítani, de nézze meg ezt a képet. Felismeri a medencét?
- Aha.
- És az időgépet közvetlenül mellette?
- Erről beszéltem!
- Na, hát az a medencéhez tartozó csúszda. És maga pont ebbe hullott bele.