Autonómia Piripócson
„A lényeg az, hogy Piripócson egy probléma megoldása elveiben ugyanaz legyen, mint Budapesten egy belvárosi iskolában, esetleg módszereiben más.” Így jellemzi az iskolarendszer példátlan centralizálását a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ vezetője, Marekné dr. Pintér Aranka. (A közoktatás központjában. 168 Óra, 2013. január 31.) Ez a megközelítés pontosan ellentéte a szubszidiaritás elvének, az egyik uniós alapelvnek. Ami nem jelent mást, mint hogy a problémákat keletkezési helyükön célszerű megoldani. Egy közoktatási példával megvilágítva: a nemzetiségi nyelv tanítása – legyen az a beás egy baranyai kis faluban, a romani egy borsodiban, vagy a magyarországi németé egy bakonyiban – nem történhet egy belvárosi iskola példájára. Egyszerűen azért, mivel oda nem járnak az adott nyelvi-nemzetiségi kisebbséghez tartozó gyerekek, tehát a falusi közösségekben megjelenő probléma nem létezik. A nemzetiségi faluban eddig az iskola közössége a pedagógiai szakirodalom és a helyi körülmények ismeretében döntött arról, milyen tartalommal és óraszámban kerüljenek be a pedagógiai programba a kisebbségi nyelvre és kultúrára vonatkozó tartalmak. Ennek végleges formájáról a fenntartó önkormányzat döntött, a helyi nemzetiségi közösségek bevonásával.
Marekné dr. Pintér Aranka azt állítja, hogy az átszervezéssel nemhogy csökkenne, hanem egyenesen nő az igazgatói autonómia. Példaként említi: „Az iskolai pedagógiai programot az igazgatóság fogadja el. Pedig ez mindig fenntartói hatáskör volt.”
Az említett példából nyilvánvaló, hogy az iskolák programjának települési szintű egyeztetése nem formálisan működött, hanem a tanulói utak – magas óraszámban angolt, testnevelést vagy mást oktató általános iskolából hasonló középiskolába – biztosítása éppen az autonóm döntések megalapozását szolgálta. Ezek után minden iskola a KIK helyeslését várva készíti el a magáét, semmibe futó tanulói utak és fölösleges párhuzamosságok lesznek e látszólagos autonómia következményei.
Huszár Ágnes
E-mail
