Aronson végső törvénye

Aki ismeri A társas lény című könyvet (és bizonyára sokan ismerik, hiszen ahogy az egész világon, úgy Magyarországon is számos kiadást megélt az utóbbi évtizedekben), annak nem kell bemutatni Elliot Aronsont: ő az a tudós, aki úgy tud látszólag tudományos dolgokról írni, hogy közben az ember saját problémáira, gondjaira, kételyeire ismer, úgy tud (ráadásul rendkívül szórakoztatóan) körüljárni egy társaslélektani jelenséget, hogy választ ad olyan titkokra, melyeket magunk se mertünk feltárni addig: munkáiból (merthogy persze számos könyvet írt, többségük magyarul is megjelent) nemcsak egy szerethető világ, hanem egy szerethető tudós képe is elénk tárul.

Most megírta emlékiratait: nemcsak tudományos pályáját összegzi benne, hanem életútját is felrajzolja: az elszegényedett, megkeseredett kisvárosi családot, ahonnan az ügyetlen, gátlásos, tehetségtelennek és lustának tetsző fiú elindult, az egymást követő egyetemeket (ahol persze folyamatosan emelkedik a tudósi ranglétrán), belső hierarchiájukkal, szokásaikkal. Ragyogó portrékat kapunk a 20. század legjelentősebb szociálpszichológusairól, Allporttól Festingerig, akikkel Aronsonnak személyesen is volt módja együtt dolgozni, aztán a tanítványokról, akik már az ő elképzeléseit vitték tovább. És persze a legfontosabb kutatások történetével is megismerkedhetünk: és a háttérben ott az Egyesült Államok elmúlt fél évszázada, a liberális gondolkodás divatjával és visszaszorulásával. De mindenekelőtt egy szeretetre vágyó ember története a könyv, aki a családtól a társadalomig valamennyi közösségben megpróbálja megvalósítani a tolelancia, a megértés, a szabadelvű és szabad világ értékeit, és aki férfiként állja a sors csapásait, mert megtanulta korán elhunyt bátyjától, hogy az élet olyan kártyajáték, ahol nem érdemes az osztót hibáztatni, a kézben lévő lapokból kell kihozni a maximumot.

Aronson – ahogy az az Életem és a szociálpszichológiából is kiderül – kihozta.