Arénázók

Nem mondom, hogy egy tőrőlmetszett Vaya Con Dios-fan volnék, de azért bármikor el tudom dúdolni baráti körben a Nah Neh Naht és a Puerto Rico refrénjét is. Úgyhogy nem okoztam nagy meglepetést magamnak azzal, hogy megjelentem a Papp László Sportarénában az eredetileg belga együttes úgynevezett búcsúkoncertjén. Nem okozott meglepetést az együttes sem, amelyet két éve volt már szerencsém élvezhetni a Syma Csarnokban, s amely tagságában (Dani Klein persze a régi, és hát voltaképpen ő maga a Vaya Con Dios, a többiek jönnek-mennek mellette, most például két fantasztikus vokalista tűnt föl a remek zenészek oldalán), és repertoárjában is erősen kicserélődve (ezúttal a francia sanzonvonal volt az erősebb, de a ráadásban persze megkaptuk mind a három világslágert, ahogy illik) igazi profi előadást produkált – mindenből épp annyit, amennyi kellett. Dani szépen megdicsérte Budapestet, magyarul mondta, hogy köszönöm, engedélyt kért, hogy leüljön éneklés közben (hatvan fölött már megérdemli), volt kis tánc, hangszerszóló, fegyelmezett és tehetséges emberek aratták itt le a megérdemelt sikert.

Meglepetést maga az aréna okozott nekem, és a közönsége. Mondom gyorsan előre, én nem értek itt valamit, én öltözöm öltönybe egy előadásra, én hiszem azt, hogy a többiek is azért jönnek, hogy a zenét élvezzék, és én gondolom, hogy a rendezőknek meg az a dolguk, hogy magas színvonalon szórakoztassák a nézőket a magas árszínvonalú jegyekért.

Ehhez képest volt ott minden, mint a búcsúban. A büfékben a plázamozik kínálatának maradéka, a színpad az aréna ellipszisének oldalában, a közönség nagy része vagy nyakmerevedést kapott – mert oldalra kellett tekerednie, hogy lásson –, vagy, ha a küzdőtérre küzdötte magát, az előtte ülő hátát látta. De ez a nézőket korántsem zavarta, mindenki vidáman evett-ivott, beszélgetett, mobilozott, késett, egyszóval élt, s mellesleg néha vetett egy pillantást a színpadra is. Egy szépséges bőgőszóló alatt például én csak a felettem zsibongó büfé zaját hallottam, a zenészt sajnos nem. A többség az ölében fogta a nagykabátját, mint a Keletiben, hogy ne kelljen fél órát várnia a ruhatárnál.

Jolsvai kolléga azt mondja, olyan vagyok, mint a peleskei nótárius: el vagyok maradva egy brosúrával. Az aréna már csak ilyen. Lehet, hogy igaza van, de ami engem illet, maradok inkább a Müpánál.

Nádas Sándor