Áprilisi tréfa

Mindenkinek igaza van.

Igaza van először is Bulgakovnak: a kéziratok tényleg nem égnek el. Itt van, lám, ez a korai Örkény-regény, amelyről senki sem tudott, a szerzőt is beleértve, mégis előkerült egy padláson pusztuló vulkánfíber bőröndből (a vulkánfíberre ne vegyenek mérget), és éppen a századik születésnap közelében. Hát nem olyan az egész, mint egy Örkény-egyperces?

Igaza van aztán Szerb Antalnak, aki (igaz, egy másik, eddig elveszettnek látszó, de mit lehet tudni) Örkény fiatalkori regénye kapcsán Márait és önmagát emlegeti, mint akik a legnagyobb hatással voltak a szerzőre. Meg persze Bergson és Freud, tesszük hozzá mi, a harmincas évek elején – merthogy az Április harmincnégyben íródott, amikor a szépreményű gyógyszerész éppen huszonkét éves volt – minden kezdő polgári író hozzájuk igazította lépteit.

Igaza van Radnóti Zsuzsának, nemcsak abban, hogy ott van Thomas Mann is a Varázshegyével mint haladó hagyomány (végre is az Április is egy hegyi szanatóriumban játszódik, igaz, ez elmegyógyintézet), hanem abban is, hogy egy-egy bekezdés erejéig (főleg a kórházi figurák ábrázolásában) már-már a későbbi Örkény groteszk látásmódjával találkozunk.

De igaza van az olvasónak is, hogy ebből senki semmit nem venne észre, ha nem tudnánk, amit tudunk: hogy ez egy Örkény-regény. Ha ezt a Márai-örökösök találták volna egy Márai-padláson, fáradt önismétlésnek tartanánk, nem többnek. A vétlen féltestvérszerelem szenvelgő főhőse, Kapu Kristóf, a kálnai felső tízezer enervált alakja hiába teríti elénk emlékeinek gazdagon hímzett szőnyegét, s hiába dobja el életét a regény végén, nem számíthat az olvasó rokonszenvére. Sőt, érdeklődésére sem igazán.

Igaza van ugyanakkor annak az irodalomtörténeti állításnak, hogy negyvenöt után megszűnt a magyar irodalom folytonossága: azok az írók, akik a pályán maradtak, egészen máshogyan folytatták. Szép példa erre Örkény pályája is.

Így aztán igaza van a kiadónak is, hogy ezt a művet nyilvánosságra hozta.