Anya-könyv

A díj egy boncolgató, vizsgálódó, emlékeiben bizonytalan, ám makacsul emlékezni vágyó írót tüntetett ki, aki „szofisztikált egyszerűséggel” beszél fontos kérdésekről. A legutóbbi, ez év szeptemberében magyarul megjelent regényében egy magányos, 19 éves párizsi lány véli egy sárga kabátos asszonyban felismerni 12 éve valahol Marokkóban meghalt anyját. Ha igaz... Mert semmi sem biztos. Jól látja-e? Őt látja-e?

A sárga kabátos nő mamuszcipőt hord. A hajdani anya táncosnő volt, és Kis Bizsunak hívta a lányát, akiből művészt szeretett volna nevelni. (Filmsztárt, ilyesmit.) Nem így lett.

Ki ez a lány? Hol lakik? Hol született? Mi az anyja neve? Abból volt több is. (Semmi sem biztos...) A mama olykor comtesse-nek hívatta magát, máskor „La Boche”-nak csúfolták, de nevezték Suzanne Carderesnek is. A lány, a Kis Bizsu valahai anyja (?) után kutat, beköltözik abba a hotelba, ahová hajdan született. De mert élni kell, enni kell, gyerekmegőrzést vállal egy titokzatos családnál, ahol a rábízott kislány sejthetően ugyanolyan magányos lesz majd, mint Théreze-Bizsu.

Összemosódnak az idősíkok és az emlékek, mint Proustnál: mégis kinek az életébe látunk bele? Már nemcsak a Marokkóban meghalt (?), eltűnt mama sorsa válik megfejthetetlenné, hanem főhősnőnk is eleven kérdőjellé a maga számára. Saját megértésének kulcsát is az emlékekben, a múltban, az odaveszett anya példájában keresi. Az ismétlődésekben.

Az anyátlanság, a szeretetlenség tragédiájának prózájában aztán hirtelen megállítja a gyanútlan olvasót néhány, a francia szövegből kirívó, megmagyarázatlan, nyelvileg sem azonosított, le nem fordított, szinte posztbarbár (csak nekünk ismerős) verssor:

„Mar egy hete csak a mamara
Gondolok mindig, meg-megallva.”

Semmi sem biztos – mondja Modiano –, de a példák tovább élnek.

(Patrick Modiano: A Kis Bizsu. Fordította Rőhrig Eszter. Tarandus Kiadó.)

Bölcs István