Angyalföldi anzix – Séta az ötvenes években
A költő laza ingben, kis terpeszben áll az izbégi kőtalapzaton. Zsebében könyv, bronzos zakóját átjárja a szél. Nem tűnik fáradtnak: mutatóujját tanító mozdulattal az égre emeli.
Beck András 1949-ben készült József Attila-szobrát ötvenkettőben adták át, és azóta is Angyalföld szívében, a róla elnevezett téren áll. Az avatás kiemelten ünnepélyes keretek közt zajlott, az eseményen még a népművelési miniszter, Révai József is megjelent. A költő akkor a Rákosi Mátyás Kultúrházzal nézett szembe, amelynek homlokzatán hatalmas vörös csillag volt.
– Ha meg akarjuk érteni Magyarországon a második világháború után lezajlott ideológiai, politikai változásokat, illetve az ötvenes évek szellemét, akkor szinte elég lenne ezen a téren körülnézni vagy bejárni a Fiastyúk és az Övezet utcai lakótelepet – mondja Maczó Balázs történész, az Orczy Kultúrkert Egyesület túravezetője, aki az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatásával, a magyar szabadság éve-programsorozat keretében várostörténeti sétát tart kis csoportunknak a kritikus időkről. – A romeltakarítás után Angyalföldön, a piedesztálra emelt munkáskerületben az elsők között indult meg a lakótelep-építés, és az itteni épített környezet nagyon tiszta ideológiai és építészeti keresztmetszetét adja ennek az időszaknak. A kerületben jól látható nyomai vannak a háború előtti modern, imperialista alapokon nyugvó építészetnek (Bauhaus, Le Corbusier hatását tükröző épületek), aztán felsőbb utasításra megjelennek a szocreál stílusú lakóházak, és végül Sztálin halálát követően, illetve ’56 után teret kap a szocreál díszítőelemeket nélkülöző, ismét modern alapú, Nyugatra kacsintó, de ideológiájában közösségi, szocialista szemléletű építészet.
A József Attila tér körül több épületet még a harmincas években kezdtek el építeni az OTI lakótelepi programja részeként. Földszintes családi házak, szerény ikerházak ütötték fel fejüket a környéken. Ezeket pályázat vagy kiutalás útján főleg angyalföldi kispolgárok: kézművesek, vidékről felköltözött iparosok, tisztviselők igényelhették. A negyvenes évek elején már a tömegigényt kielégítő, egyszerű vonalú, kétszintes házak is megjelentek, ezek típusterveinek kialakításában a híres Olgyay ikrek (Aladár és Viktor), valamint a Bauhaus-iskola neves képviselője, Molnár Farkas is közreműködött. És ekkor épült a jelenlegi művelődési ház épülete is, amely eredetileg az angyalföldi OTI-lakosság közösségi tereként funkcionált volna. Igaz, hogy az ostrom miatt csak ’45-ben készült el, de stílusjegyei alapján még a modern nyugati iskolához tartozott. Kezdetben a könyvtáron kívül tornaterem várta volna a helyieket, valamint óvoda és bölcsőde, és még egy alacsony áron üzemelő kocsma és kifőzde is. Az emeletre pedig szolgálati lakásokat terveztek.
De negyvenkilencre megváltozott a világ. Ahogy a politikában Rákosi és pártja hatalomra került, az épületet ’49 decemberében már Rákosi Mátyás Kultúrházként adták át, és az intézmény létezése ideológiailag is átgondolt történetté vált.
A szocialista-kommunista ideológia része volt, hogy a népművelők hangsúlyos szerepet kapjanak a közösség, a munkásosztály és a parasztság nevelésében. Korábban az egyház szervezett önképzőköröket a gyülekezet fiatal tagjainak, a klerikáris elemek viszont nem voltak kívánatosak az új rendszerben. Ma már legenda, hogy az angyalföldiek téglánként adták össze a 650 fős mozi- és színháztermet, ahol sorra vetítették a propagandafilmeket, de megfordult itt műsorával Karády Katalin, Latabár Kálmán és Turay Ida is. A nagyteremben nemcsak dívák és színésznők jelentek meg, de itt sorozták a katonákat is. Huszonnyolcféle szakkör közül lehetett választani, és a festményeken és szobrokon kívül befőttekből is rendeztek kiállítást. Az első kinevezett igazgató egy huszonkét éves esztergályos volt. Valószínűleg ismerte azt a Kossuth-díjas esztergályost, aki előadást tartott munkájáról e falak közt.
– A cél az volt, hogy a helyi értelmiség, művészek, orvosok, mérnökök testközelbe kerüljenek a külvárosi munkássággal, hogy megtapasztalják egymás mindennapjait, és így alakuljon ki az osztályok nélküli társadalom. Egészen ’56-ig kőkemény ideológiai nevelés folyt a művelődési házban. Ötvenhat után az épületről lekerül Rákosi neve, ahogy a vörös csillag is, és az intézményt József Attila nevére keresztelik. A kádári években már kissé háttérbe vonul az ideológia, és a klasszikus értelemben vett művelődés jut komolyabb szerephez.
A Révai vezette kultúrharc először az irodalomban, utána a képzőművészetben, majd legvégül az építészetben éreztette hatását. Az építészek sokáig makacsul kitartottak a modern funkcionalista gondolatok mellett, hiszen ez a generáció a harmincas évek iskoláin nevelkedett, olyan korban, amikor a magyar építészet a fénykorát élte és abszolút lépést tartott a nyugati irányzatokkal. Úgyhogy az imperialista beidegződést nehezen lehetett kiverni az építészek fejéből. Még a Major Máté-féle balra tolódott kommunista építészcsoport is abban bízott, hogy a nyugati stílusirányzatokat sikerül a szocreállal ötvözni. Aztán Majoréknak is csalódniuk kellett. Egy idő után ők is kegyvesztettek lettek.
Negyvenkilencben lezajlik egy komoly építészeti vita, majd ötvenegyben Révai kijelenti: az építészet ideológiai, tehát politikai kérdés, aki ellent mer mondani, az politikai ellenfélnek minősül. Innen számíthajuk a szocreál születését. Elindul az Építés, Építészet című szaklap, aki beállt a sorba, ide kellett hogy tartozzon.
De hogyan is keletkezett és miben nyilvánult meg az építészetben a szocialista realista stílus?
– Fejlődő építészetünk karaktere tartalmában szocialista, formájában realista, vagyis: nemzeti – idézi a korból származó tömör meghatározást sétavezetőnk. – Mivel politikailag meghirdették az osztálytársadalom nélküli ideológiát, annak létrehozását a magyar történelemben először ebben az 1945 és 1949 közötti időszakban vélték megvalósítani. Saját korát a kommunista propaganda úgy állította be, mint a magyar történelem szerves részét, amely egyben beteljesíti az 1848–49-es forradalom és szabadságharc el nem ért vívmányait. A kommunista ideológia szerint Kossuth, Táncsics és Petőfi vállalható történelmi személyiség volt, akiknek álmát most, száz évvel később a kommunista rezsim megvalósítja. Lásd jobbágyfelszabadítás vagy a feudalizmus széttörése. Innen pedig egyszerű a képlet: a rendszer által elvárt építészetnek is folytatnia kell a Petőfi-korabeli stílust, vagyis a 19. századi klasszicista stílusjegyekhez kell visszatérni, és például az ornamentikában az antik római világból merített formakincset alkalmazni. Ez a stíluspreferencia kötelező volt és érdekes díszítőeljárásokat eredményezett a lakótelepen. A szocreál stílus alapgondolata egyébként Moszkvából, Lenintől eredt.
Most már értjük, hogy a József Attila tér vagy a Násznagy utca lakóépületein mit keresnek a neoreneszánszra emlékeztető babérlevél-motívumok, koszorúk, a lépcsőház bejáratánál pedig az utólag odaragasztott bájos domborművek. Mert az időközben felépült modern alaprajzú házakat a szocreál szelleméhez kellett igazítani. Elgondolkodva lépkedünk a rozsdás faleveleken és csodálkozva fedezzük fel az izmos munkástesteket – amelyek megfelelnek a klasszicista szépségideálnak –, a kukoricamorzsoló asszonyt, a könyvet tartó nagylányt és a játszó kisgyereket az ismétlődő reliefeken. Egy másik épületen a lépcsőházat teltkarcsú oszlopok keretezik, a párkányon pedig itt is megjelennek a babérágak. Csoportunkat ősz hajú nő figyeli az ablakból, pongyoláján virágszirmok. Vajon már Rákosi idejében is itt lakott, vagy csak később vetette ide a sors?
Akárhogy nézzük is, ha van pozitív hozadéka az ötvenes éveknek, a lakótelep-építés kétségkívül az volt. A Horthy-korszakban megközelítőleg sem épült annyi lakás a gyárakban dolgozó munkásoknak, mint ebben az időszakban. Angyalföldön fáskamrákból, viskókból és pincékből költözhettek be egész családok a szerény komfortú lakásokba. A Fiastyúk utca környékén 1958-ban 2400 lakást adtak át az első ötéves terv eredményeként. (Csúsztak egy kicsit, aztán meg jött a forradalom.) Az egyenlőség eszméjét hirdette az a gyakorlat is, hogy a belvárosban ugyanolyan minőségű építkezések folytak, mint a külvárosban. Gyökeresen meg akarták változtatni az előző rendszer városképét, miszerint a belvárost fényűző paloták, a külvárost pedig nyomorúságos putrik jellemezték.
– A haladó szellemű építészek viszont keserűen vették tudomásul, hogy az államosítás következtében megalakult a Főti, a Váti, a Közti és a Mezőterv, mely vállalatok cenzúrázták a terveket és központilag szabályozták, irányították országos szinten is az építkezéseket. A tervutasítás, a normarendszer és a tervfegyelem nemcsak a gyárakban, de az építészetben is megjelent.
Közben a Béke úton elhaladunk három funkcionalista modern modellt képviselő, tehát imperialista alaprajzú lakóház mellett, melyek a negyvenes évek legvégének élvonalbeli alkotásai. Látványos üvegfal, merész árkádok, pillérszerkezet, lapos tető, széles fogadótér. Révai élesen elítélte az effajta pazarló, magyar szemnek nem való „skatulyaépítészetet”. Utasítására meg is alakult az Alkotás és a Béke brigád, akik a később kivitelezésre kerülő homlokzatot az ideológiának megfelelően így-úgy átdolgozták.
Sztálin halála után Hruscsov már nem erőlteti tovább a szocreál stílust, és Kádár sem teszi kötelezővé ezt a stíluspreferenciát. (Azért még ajánlott marad.)
– A Fiastyúk utcai és a Tahi utcai lakótelep formájában már visszatér a nyugati ízű alapmodellekhez egyfajta szocialista kompromisszummal. Az ide tervezett lakások, óvodák, iskolák, üzletek a fodrásszal, presszóval, az orvosi rendelővel és a játszóterekkel együtt jelképezték a közösségi társadalom felsőbbrendűségét. A szobák pedig a történészek szerint azért voltak kicsik, hogy az emberek nyílt tereken találkozzanak, ahol könnyebben megfigyelhették őket.
Az egyik idősebb nő lelkesen megemlíti a gyermekeknek készült közlekedési parkot, ahol valódi villanylámpa és rendőr irányította a forgalmat.
Aztán betérünk a Máglya közbe, ahol egy unikális műteremházra bukkanunk.
– Az ötvenes évek vezetőinek eltökélt szándéka volt, hogy a képzőművészetet, szobrászatot, zenét és a versírást a munkásosztályhoz igazítsák. Ezért a munkástelep védett szegletébe egy valódi műteremházat terveztek. Így elképzelésük szerint a gyári munkás múzsája lehet a művésznek, a dolgozó pedig azonnal viszontláthatja magát a születendő műben. Az ötvenhatos forradalom megakasztotta ugyan az építkezést, de ötvennyolc után szobrászok, festők, grafikusok költöztek a napfényes műtermekbe.
Megtudjuk, hogy az együttélés nem hozta meg a várt eredményt. A szobrászok túl hangosan kopácsoltak, kalapáltak, amikor a több műszakban dolgozó munkás épp aludni akart. Aztán arról is suttogtak, hogy a művészek nem is fizetnek lakbért, pedig száz négyzetméterük is van. Az épület érdekes módon mégis népszerű maradt, és célját valahol mégis elérte, hiszen a mai napig műteremházként funkcionál.
Híres lakója volt többek közt Kokas Ignác, Würtz Ádám, Kalló Viktor, Szentiványi Lajos és Vedres Márk.
Sétánkat Vedres Márk monumentális szoborcsoportjánál zárjuk, amelyet hatvankettőben posztumusz állítottak fel a Tahi utcában. A medencében bronz halászlegény szigonnyal, hallal, körülötte az ifjúság ülő aktjai. Fiúk könyvvel és labdával, fiatal nők hegedűvel és pingpongütővel.
Sokáig bolyongtunk az időben, míg megtaláltuk a Béke kútját.
