Analízis és varázslat

Ül az ember a nézőtéren, nem először látja ezt a mesét. Utoljára Pécsett volt szerencséje – tényleg szerencséje – hozzá, ahol a most Guiche grófot alakító Fillár István játszotta az orros lovagot. Az akkorit elvarázsolva nézte az ember, szurkolva Cyrano és Christian nőszívet ostromló svindlijének.

A varázslat persze most sem marad el. Ahogy a pécsi Cyrano az igazgatói páholyból érkezett a színre, úgy most a széksorok közül szólal meg először, miközben a gascogne-i legények a színházerkély korlátján vidulnak. Bevonják itt is a nézőt rendesen. Tetszik, koppintás eszembe sem jut, csak annyi, hogy Rostand mai értelmezése azonos impulzusokat is ad a jelenkor színházcsinálóinak. Ám ad másféléket is, ezért nehéz most a lovagéknak drukkolni. Varázslat ide vagy oda.

A Hevesi Sándor téri színház nézőterén inkább analitikus szentenciák fogalmazódnak. Olyanok például, hogy akkor sem kell hülyeségekbe, kétes helyzetekbe belemenni, ha az ember történetesen jó svádájú, vág az esze, mint a beretva. (A kardja meg mégannyira.) Hiszen egyik-másik nekibuzdulásunk sokszor csak frusztrációink elleplezése. Mert ha nem képzel is magának mindenki nagyobb orrot a valósnál, növesztünk magunknak másból problémát. Mindig akad valami, amitől másnak érezzük magunkat, mint a többiek, akik olyanok, amilyennek lennie kell az embernek. Persze azt, hogy mi szerint kell olyannak, vagyis rendben levőnek lenni, a fene tudja.

Mindenesetre másnak lenni, annak érezni magunkat – manapság különösen kínos. És ebben a nagy kínban az ember csinálja a hülyeségeket, belecsúszik a kétes ügyekbe. Pedig abból csak a baj van. Őze Áron, a Pesti Magyar Színház színész-rendezője deklaráltan úgy akarta színpadra vinni Rostand darabját, hogy az alaposan ki legyen analizálva. Saját és színészei képességének köszönhetően ez többszörösen sikerült. A néző tudatalattiját is megnyitják, ha az hagyja magát. Jobb hagyni.

(Cyrano de Bergerac, rendezte Őze Áron – Pesti Magyar Színház)