Amire a kétharmadot használni kellene

Lázár János az országgyűlési képviselők javadalmazását átalakító javaslatot jelentett be nemrégiben. Az elképzelés – noha a kormánypárti frakcióvezető megpróbálta a képviselői juttatások visszavágásaként bemutatni – a honatyák tiszteletdíjának érdemi és jelentős emelését tartalmazza, így a jelen közállapotok között aligha számíthat széleskörű társadalmi támogatottságra. Annak ellenére sem, hogy alapjában véve a megoldás helyes.

Nonszensz az a jelenlegi helyzet, hogy a képviselői alapdíj az átlagbér 87 százaléka, amit azután a pótlékok átláthatatlan rendszere emel a felső-középosztálybeli fizetések szintjére. Bár az adómentes képviselői költségtérítés 2010-ben megszűnt, a képviselők minden bizonnyal időzített politikai bombán ülnek: miután a munkájukkal összefüggő költségeiket a javadalmazásuk terhére elszámolhatják (vagyis az igazolt költségek után nem kell SZJA-t fizetniük), csak idő kérdése, hogy mikor robban ki Magyarországon is az angliaihoz hasonló botrány a kertépítési vagy más hasonló költségek elszámolásáról. Az pedig mindennél jobban rombolja a jogszabályok megtartására épülő társadalmi együttélést, ha a választott képviselők akár rendszerszerű ügyeskedéseivel szembesül a választópolgár.

Egyszer valakinek vennie kell egy mély levegőt, és a képviselői javadalmazás olyan rendszerét kell kialakítania, ami kizárja a visszaéléseknek még a lehetőségét is, de ugyanakkor tisztes megélhetést ad az országgyűlési képviselőknek. Egy ilyen megoldás a képviselői fizetések formális emelésével jár együtt, ami még akkor is könnyen kivívhatja a választók haragját, ha egyébként racionálisan belátható annak helyessége.

Egy parlamenti demokráciában márpedig – annak természete szerint – egy probléma megoldásának helyessége még önmagában nem elegendő a politikai sikerhez. A rendszeresen megtartott választások azzal a következménnyel járnak, hogy ami középtávon (a négyéves cikluson belüli hatását tekintve) nem találkozik a polgárok helyeslésével, azt a szavazatvesztéstől való félelemben jellemzően nem fogja meglépni a kormánytöbbség. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen a napról napra változó népszerűségi mutatók alapján kellene kormányozni. Ha azonban egy döntéssel, annak következményeivel tartósan, éveken át nem értenek egyet a választók, akkor főszabályként annak a meghozatalától tartózkodnia kell a politikusoknak. Mindez nem véletlenül alakult így: a történelem tapasztalatai szerint az a legbiztosabb ellenszere az önkényes hatalomgyakorlásnak, ha nem lehet tartósan a választók akaratával ellentétes állami döntéseket hozni. Éppen ezért nem populizmus, hanem a parlamenti demokrácia mindennapi működtetése az, ha a ‘szakmailag helyes’, de középtávon is népszerűtlen döntésektől tartózkodik egy kormányzat vagy egy parlamenti képviselő.

Ettől a főszabálytól persze vannak eltérések. Az egyik ilyen eset, amikor egy politikai erő mögött nagyon nagy a társadalmi támogatottság, ellenfelei pedig olyan kevés politikai erővel rendelkeznek, hogy nem tudják azt érdemben rombolni. Ilyenkor – különösen egy ciklus elején, a következő választásoktól messze – lényegesen nagyobb a kormánytöbbség mozgástere: a politikai támogatottságának érdemi veszélyeztetése nélkül megléphet olyan változtatásokat is, amelyek nagyon fontosak ugyan, de nem bírják a választók többségének egyetértését.

A jelenlegi magyarországi helyzet ilyen. A Fidesz a kétharmados többségével képes lehet arra, hogy a népszerűségi indexekre tekintet nélkül megoldást adjon a politikai közösség működését évtizede mérgező problémákra: a képviselői fizetések ügyére, a kampányfinanszírozásra vagy az önkormányzati rendszer átalakítására. Ha van értelme a kétharmados többségnek, akkor éppen ez lenne az. A parlamenti ciklusból ugyanakkor úgy telt el majd másfél év, hogy a kormánypártok a hatalmi szerkezet rohamtempójú átalakításával (ha tetszik, saját ideológiájuk és hatalmuk bebetonozásával) foglalkoztak csupán, a kétharmados többségre váró valódi problémák megoldásáról még a legjobb esetben is inkább csak beszéltek – gondoljunk csak a naponta változó önkormányzati koncepciókra, ezen belül is a piti hatalmi játékoknak áldozatul esni látszó fővárosi önkormányzati rendszerre.

A politika természeténél fogva, ahogy megyünk előre a négyéves cikluson belül, egyre jobban fogy az elszánás és a választói támogatás. Ami tavaly nyáron még minden további nélkül átment volna a parlamenten és a társadalmon, azt napról napra egyre nehezebb lesz megcsinálni. Nagyon úgy fest a dolog, hogy az országátalakítás hangzatos jelszava mögött a kétharmados többségre váró nagy problémák megoldása ismétcsak elmarad.