Alternatív flótás

- Pályafutásának tükrében sajátos állomásnak tűnik az operett választása, rendezése.

– Szerettem a gyerekkoromban látott operetteket. Színpadon a zene filmesítheti a történetet, kiemelhet részleteket, változtathat az eredeti történet hangsúlyain. A konkrét produkció egyébként már csak azért sem lesz szokványos, mert a Hoppart társulata, a TÁP Színház és a Budapest Bár együttműködésével jön létre.

- Mi vonzotta most mégis a műfajhoz?

– A projekt története két szálon indult. A városmajoriak felkérték a független színházak „ernyőszervezetét”, a Fügét: készítsen nyári produkciót. Talán mert a függetlenek ma annyira pénztelenek, hogy feltételezhető róluk: olcsón dolgoznak. Én azért kerültem képbe, mert a Füge vezetője egyben a TÁP Színház produkciós menedzsere is. Amúgy a városmajoriak eredetileg azt szerették volna, hogy a Popfesztivált állítsuk színpadra, hiszen arra biztos lenne elég néző. Gyerekkoromban azt az előadást is szerettem, főként a zene miatt, de ma már tudom: Aczél György rendelésére készült, az amerikai fesztiválok kritikájaként. Én a saját ízlésem szerint készítettem belőle egy vázlatot, amely egyrészt dokumentálja az eredeti darab születésének körülményeit, másrészt kiemeli: a zenei fesztiválok még nálunk is az elfogadás, befogadás, sokszínűség színterei. Azt gondoltam: a jogtulajdonosok úgysem fogadják el, és indulhatok majd más irányba, ám Presser Gábornak, úgy hallom, tetszett. De azt mondta: jövőre lesz a Vígszínházban a Popfesztivál bemutatójának negyvenedik évfordulója, úgyhogy mégsem aktuális a nyári bemutató.

- Rögös út egy Békeffy–Fényes–Szenes-opusig.

– Mi megy simán? Ami a történet másik vonalát illeti: a Budapest Bár barátai, vezetői biztattak, keressek operettet a soraikat erősítő Lovasi Andrásnak, mert jól állna neki a műfaj. Az orfűi fesztiválon szerették volna bemutatni a produkciót. Pályázati határidők szorításában akadtunk rá a Szerencsés flótásra, amikor kiderült: Lovasi az adott időpontban nem ér rá. Ott volt viszont a városmajori ajánlat. A szálak összeértek.

- A beharangozó szerint az 1955-ös darab egy ötvenes-hatvanas évekbeli „reményteli” világot jelenít meg. A mű mondandójában mi vonzotta? Egyáltalán: mi volt akkoriban reményteli?

– A privát élet reményei. A szerelem, a barátság, a pénz és ezek egymáshoz való viszonya minden időben jelen vannak, ha nem is a kortól függetlenül. Tény: a társadalom szintjén is érezhető ma némi párhuzam az ötvenes-hatvanas évek világával. Amiben nem a reményteliség a jellemző, de ebbe ne menjünk most bele, az előadásban sem teszem direkt módon.

- Az „apablogon” megjelent írásában arról értekezett: talán jobb lett volna, ha Pityeknek becézett Péter fiának a Hunor vagy a Magor nevet adja, mert úgy talán később jobban boldogulna, másrészt meg, ha netán az Alkotmánybíróság elnöke lenne belőle, furán hangzana, ha dr. Vajdai Pityekként hirdetne ítéletet. Bár hozzátette: addigra talán nem is lesz már Alkotmánybíróság, vagy ha mégis, a fia remélhetőleg nem akar az elnöke lenni. Erős vélemény a korszakunkról. Nincs kétségem: operettjében is visszaköszön majd.

– Nem nagyon, de még alakul az előadás.

- Internetes médiumban nyilatkozta: a jelenlegi kormányzatot szívesen letöltené a lefolyóba, ahogy lényegében az egész politikai elitet is. Közéleti hetilapban vállalhatatlan vélemény?

– Biztosan csak vicceltem, hiszen szeretem a jelenlegi kormányt. Rajongok érte. Sőt, minden politikusért; igazi celebek, és úgy is viselkednek, de tudom: igazából az emberek, az ország jobbításáért élnek és dolgoznak!

- Most játszik?

– Jó évtizede szívesen elnézegetném az összes kormányt, politikust, ahogy – a demagógiájukkal élve – kétkezi munkába fognak, vagy belevetik magukat a kultúrába. Hozzáteszem: a független színházak két éve teljes létbizonytalanságban tengődnek. Nem mondom, hogy azok a legjobbak, de mégis náluk a legerősebb a progresszió, amely a színház jövőjét jelenti. Ha azt megölik, az egész magyar színház elsorvad. Ezt az előző kormányok sem ismerték fel, ahogyan a szakma professzionális része sem igazán. Sok harc és kiváló előadások folytán mégis elindult valami. Most más éra van; úgy tűnik, elölről kell kezdeni a harcot, más eszközökkel, taktikával. Intenzívebb összefogás kellene.

- Lehet?

– Reményét sem látom. Színházi emberként nem dolgom, hogy a kushadás okait elemezzem. Azt sem próbálnám megfejteni: összefogás helyett miért van nagyobb kedv acsarkodásra. Azt viszont merem mondani: a színházban legalább – minden megszorítás ellenére – vannak pozitív hatásai is a pressziónak, a félelmeknek.

- Miként is? A szakmája is megosztott.

– A reflektív előadásokban azonban színesedik a jelrendszer. A rendszerváltás utáni években a színházi produkciókat az útkeresés, még inkább a bizonytalanság jellemezte. Értelmüket vesztették a sorok közti üzenetek, a szimbólumok. Most ismét ott tartunk: kódolnunk kell olykor a mondandót, ami jól hat a kreativitásra.

- Üröm az örömben: mindez a Kádár-kor fílingjének hatása.

– Ezt nem vitatnám.

- Nemrég múlt ötven. Készített könyvelést: meddig ért el, mit ér ma színészként az ember? Egy szélsőjobboldali netes oldalon olvastam interjút, amelynek bevezetőjéből kiderült, hogy kérdezője zeneipari figurának gondolta, csak beszélgetésüket követően nézett utána: ön színész, negyedszázada a Katona József Színház művésze, alternatív produkciók meghatározó alkotója.

– Nem zavart a dolog. A népszerűség nem érdekel, csak annyiban lenne előny, hogy úgy könnyebben lehetne támogatást szerezni a produkcióinkhoz. Ötvennél az ember arra jön rá: úristen, meg fogok halni! Úgyhogy lassan el kellene döntenem, mi is legyek: színész, zenész, valami más? Mi az utam? De a napi küzdelmek, amelyeket például a TÁP Színház fennmaradásáért folytatok, nem hagynak időt az efféle töprengésre. Az állandó egzisztenciális fenyegetettség az egész szakmára hatással van: minden színház kétszer annyit dolgozik, munkába temetik a fájdalmukat, és közben persze azt is bizonyítják: minden körülmények között tesszük a dolgunkat.

- Kritikákban szokták írni pozitívumként: művészi profilja alig meghatározható. Egyrészt mert sokoldalú színházi ember. Színészként pedig azért beskatulyázhatatlan, mert epizódszerepekben látható ugyan leginkább, ám egyes előadásokban akár néma jelenléte is a legerősebb emléket hagyja a nézőben. A TÁP Színház alapítása idején ön azt mondta: a kőszínház merevebb struktúrája helyett a színház lényegét jelentő szabadság és kreativitás vonzotta alternatív irányba. Miközben azért tagja maradt az anyatársulatának. Sosem vágyott ott egy hamleti léptékű feladatra?

– A Katonában elvben színpadszolga vagyok: az instrukciókat próbálom legjobb tudásom és kreativitásom szerint megoldani. Persze a Katona társulatában sem a technika az elsődleges, hanem az alkotó szellem érvényesülése. Ez a legfontosabb: rendezőtől színészig és díszletezőig – elsősorban Zsámbéki Gábornak köszönhetően. Úgy tűnik, ezt a tradíciót folytatja Máté Gábor is. Könnyű így hűségesnek maradni, hiába vannak egyéb útjaim is. A karakterem pedig olyan, amilyen: a rendező tudja, mire használja. Zsámbéki szerette, szereti a nyulat nyúllal, a farkast farkassal játszatni. Rendezőként sokszor én is ezt az utat követem, máskor ellentétes karaktereket is szívesen használok egy-egy szerepre, együtt dolgozva amatőrökkel, „valódi emberekkel”. Elfogadom a másféle gondolkodást, még ha az nekem nem tetszik is. Az ellentétekből a munka folytán általában szeretet lesz. Mindemellett fiatalabb koromra, de még mai helyzetemre is igaz: nagyobb színészi feladat is érdekel, hátha kiderül, valójában milyen mélységben van közöm a színészethez.

- Nincs abban némi félsz is, hogy sosem erőltette az olyan lehetőséget, amelyben választ kaphatna a kérdésére?

– Ha kis szerepet kapok, akkor is félek. Színészként a próbafolyamat elején félek, rendezőként a végén. A félelem nem rossz alapállás ahhoz, hogy a leküzdésével felépítsünk valamit.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra Hetilap legfrissebb számában.)