Alexis Michalik a színházi évad revelációja
Egy 31 éves színész-rendező nevéhez fűződik az idei francia színházi évad nagy revelációja: Alexis Michalik a legrangosabb francia színházi elismerés, a Molière-díj júniusi átadó ünnepségén megkapta a legjobb rendezésért és a legjobb francia kortárs darabért járó szobrot is.
A művészt két előadásért díjazta a Molière-bizottság: a 2011-es Avignoni Fesztivál off programjában bemutatott és azóta több mint ötszáz alkalommal játszott Le Porteur d’histoire (Történethordozó) és a február óta látható Le Cercle des illusionistes (Az illuzionisták köre) című, meglepő helyzetekben gazdag, feszültségekkel teli darabjaiért, amelyeknek rendezését is jegyzi. Az utóbbi is túl van a századik előadáson.
Mindkét előadás alig másfél órás, a pergő jelenetek „fiókos szerkezet” szerint működnek: a témák egymás után nyílnak ki, s a néző csak a végén érti meg a térben és időben is ugráló történetek közti összefüggéseket.
Az egyik előadásban öt, a másikban pedig hat kiváló színész alakít mintegy harminc szerepet. Néhány pillanat alatt, a nézők szeme láttára váltanak jelmezt a díszlet nélküli térben, eszközük mindössze néhány szék és egyéb használati tárgy, valamint a fényhatások és a darabokhoz komponált zene.
A kritikusok által a Da Vinci-kód színházi változatának tartott előadásokat semmilyen reklámkampány nem előzte meg, hírük szájról szájra terjedt Párizsban.
Az első darab – amely a történelem és az egyéni történetmesélés viszonyát tárja fel – leginkább egy folytatásos Dumas-regényre emlékeztet, amelyben egyébként maga a francia regényíró is megjelenik. A történet középpontjában egy rejtélyes kézirat áll, amely a francia forradalomtól az egykori francia gyarmaton, Algérián át a mai Franciaországba és Kanadába repíti a nézőt.
A második előadás két történetet dolgoz fel: a magyar származású Houdini példaképének, Robert Houdin francia illuzionistának, valamint Georges Méliès francia bűvész-filmrendezőnek az életét. Az illúzió és a valóság kapcsolatát vizsgáló előadásban Kempelen Farkas és sakkozógépe is életre kel.
A fiatal, autodidakta szerző-rendező már gimnazistaként járt szereplőválogatásokra. Tizennyolc évesen játszott először filmben, amiért olyan jól megfizették, hogy azonnal ott is hagyta az egyetemet, ahol matematikát tanult.
Noha felvették a rangos párizsi Színház- és Filmművészeti Konzervatóriumba, azt sem végezte el, mert úgy érezte, az iskolában korlátok közé szorítják, ráadásul a tanulóévek alatt nem játszhatott volna más helyeken.
Az elmúlt tíz évben saját csapatával minden évben jelen volt az Avignoni Fesztiválon, ahol maga osztogatja előadásai szórólapjait.
Játszott tévé- és mozifilmekben, 22 évesen Romeót alakította Peter Brook lánya, Irina Brook legendás Shakespeare-rendezésében.
Michalik sokáig csak a nagy klasszikus darabok adaptációit dolgozta fel, írásra nem is gondolt. Aztán, történt egy nap, hogy színészbarátja, Benjamin Bellecour megkérdezte, nem lenne-e kedve „írni valamit” egy induló párizsi színházi fesztivál számára.
Így született meg 2011-ben a Történethordozó, amelyet akkor csupán háromszor játszottak Párizsban, de néhány hónappal később Avignonban azonnal meghódította a közönséget.
Michalik bravúrosan felépített történeteken keresztül, egyetemes és mélyen szántó kérdésekkel foglalkozó, egyszerű, életvidám és humorral teli színháza leginkább a XIX. századi nagy romantikus regényeket, kivált Alexandre Dumas és Victor Hugo világát idézi.
„A XIX. század a francia színház aranykora. Mozi még nem létezett, a színház a tömegszórakoztatásról szólt” – fejtette ki Michalik, akinek egyébként Shakespeare a példaképe.
„Ő volt az első olyan szerző, aki a nagypénzű polgárságot és a pórnépet egyaránt elkápráztatta. Az előbbit többrétegű költészetével, az utóbbit szóvicceivel és triviális humorával. E kétfajta közönséget pedig darabjaival közösséggé formálta. Ezért egyetemes érték a mai napig. Én is népszerű ugyanakkor igényes színházat szeretnék csinálni” – mondta a Molière-díj átvételét követően.
Ezért aztán szerzőként a tévésorozatok feszültségéhez szokott közönséget tartja leginkább szem előtt. A cselekményt és az előadások tempóját felpörgeti, s a lelki történések helyett a váratlan helyzetekkel és hangulatváltásokkal teli, izgalmas történetmesélésre helyezi a hangsúlyt, valamint az erőteljes színészi játékra.
A nézők egyik ámulatból a másikba esnek a rejtélyesen lebegő nő láttán, vagy amikor az alkoholista a szakadó esőben eltéved gépkocsijával, máskor meg a sakkozógép egyszerű és meglepő színpadi megjelenítésekor.
„A színházaimban látható dolgokat nagy rendezőktől lestem el. A letisztult formát Peter Brooktól, a XIX. századi regényességet Ariane Mnouchkine-tól, a videótechnikát Simon McBurney-től” – mondja szerényen Michalik, aki jelenleg első játékfilmjét készíti elő: egy harmincas éveikben járó fiatalokról szóló vígjátékot.
