Abszurdok és kórképek

– Előadásainak egyik jellemzője a tragikus és komikus szituációk néhol meghökkentő váltakozása. Miközben – mondta egyszer – színészként nem tud sírni a színpadon, de nevetni sem igazán. Paradoxon?

– Nevetni azért tudok. Vannak színésznők, akik képesek gombnyomásra zokogni. Az előadói tehetség ettől még kérdéses lehet. De a Gyévuska című darabban a lányát elvesztő apa szerepében például előfordult már, hogy könnyes lett a szemem. Hiszen valóban apa vagyok, van egy kislányom.

– Közkinccsé lett magánemlékeiből is tudható: saját édesapja alkoholizmusa nem tette selymessé családjuk életét. Szebb pillanatokból is jutott azért valamennyi?

– Például a vidéki nagyszülőknél töltött idő ilyen volt. Apámmal sem volt folyamatos pokol az élet. Két hétig ivott, két hétig nem. Amíg rá nem törtek az elvonási tünetek, békés volt, a szőnyeg alatt közlekedett. Ráadásul remek humora volt.

– Önmagát is kigúnyolta?

– Nem a cizellált, önreflektív irónia jellemezte, de nem is a trágár poénkodás. Jó ritmusú, plebejus erővel odadöfött tréfái voltak. Tőle örökölhettem ezt a készséget. Anyámat és családját bosszantotta is, hogy nem állják meg nevetés nélkül apám mókáit. Mert egyébként sok bajuk volt a Pistával. Édesanyám pedig eredetileg kertésztechnikus. A Főkertnél túl kemény volt a munka, így végül az Azúr Illatszer Vállalatnál lett számlaellenőr. Vidéken él, ritkán találkozunk, nagyon szereti az unokáját, aki viszontszereti őt, s ez nagy öröm nekem, mert anyukámmal nem teljesen konfliktusoktól mentes a kommunikációnk.

– Édesapja pedig tűzoltó volt, és kútfúró. Szakmáiban példaszerű ember?

– Tüzet nem oltottunk együtt. De amikor artézi kutakat fúrt másodállásban – valójában feketén –, olykor besegítettem. Sokszor még hetven-nyolcvan méter mélységben, agyagos, sziklás, kavicsos rétegeken átkínlódva magunkat sem értünk el a vízig. Mégis fúrtunk tovább. Színházi próbahelyzet is lehet hasonló.

– Ön tervszerűen indult anno a színház irányába?

– Az általános után nálam a gimnázium szóba sem jöhetett. Humán tárgyakból kiváló voltam, a reálokból kettes. Legjobb haverom víz-, gáz- és központifűtés-szerelőnek ment. Követtem volna, de a gerincferdülésem miatt nem vettek fel. A pályaválasztási tanácsadónál cipőfelsőrész-készítést vagy bőrdíszműves szakiskolát ajánlottak. Úgy gondoltam, a bőrdíszművességben van valami művészi. Már szakmunkástanulóként, tizenhat évesen biztattak a haverok – sokat szórakoztattam őket az iskolában –, hogy jelentkezzem a Somogyi István vezette Arvisura Színházhoz. Felvettek. Az is fontos momentum, hogy Papnyik Gézáné, Aranka néni – a bőrdíszműves-iskola osztályfőnöke – elengedett a suliból a délutáni próbákra. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Ha ő nem ilyen, mára talán csak egy hajdani bőrdíszműves vagyok, aki nem találta a helyét a világban, ezért halálra itta magát.

– Somogyi Istvánt józan apafigurának vagy gurunak látta?

– Szakállával, igéző tekintetével jézusi karakternek. Fokozta a varázst, hogy gyorsan kiemelt a stúdiósok közül, komoly feladatokat kaptam.

– Mégis hamar fellázadt.

– Eleinte Tanulmány Színház néven működött a csapat. Kezdetben az előadásokat is megszámozták az alcímekben. Az Újrakeresztelők volt az első, a Szentivánéji álom a második „tanulmányszínház”. Ez így rendben volt, ám az már nem, hogy a próbákat eluralták a haiku versek. Azokat mondogattuk, és igyekeznünk kellett beleképzelni magunkat egy szikla, egy veréb, egy üvegcserép állapotába. Az idősebb társulati tagok kezdték mondogatni: ez nem vezet sehová. Józanító pillanat volt, amikor a társulat vezetője Arvisurára változtatta a színház nevét. Azt jelenti: igaz szólás. A megvilágosodást akarta szimbolizálni, valójában a szellemi beszűkülést jelképezte. A mélységek nélküli külsőséget. Miután behívtak katonának, egy kimenőn el is mondtam Somogyi Istvánnak: a társulatnak a forma helyett a tartalomra kellene koncentrálnia.

– Felhorgadt vagy belesápadt?

– Azt mondta: öreg, állj le, szakmailag rendben vagy, de emberileg problémás. Mire leszereltem, már egyetlen szerepem sem volt meg.

– Miként érzett rá az Arvisura zárt világában, hogy közelebb áll önhöz a realisztikus színházi irány?

– Én is szépen tudtam öblögetni, hogy „kőszikla vagyok, kőszikla vagyok”, vagy vékonyított hangon ismételgetni, hogy „üvegcserép vagyok, üvegcserép vagyok”. Ám érzékeltem: hiába tud valaki látszólag fegyelmezetten transzba esni, ha a színpadon képtelen természetes hanghordozással kimondani: „Jó napot kívánok!” Márpedig anélkül nem lehet szélesebb közönség által is értelmezhető színházat csinálni. A realizmushoz való vonzódásom alighanem genetikus.

– Édesapja akár nagy színész is lehetett volna?

– Nincs kizárva. Vonzódásom a természetességhez amúgy nem azt jelenti, hogy ne ismerném el a huszadik század kísérletező alkotóit: például Grotovszkijt, Mejerholdot, a Derevo színházat. Hatott is rám, ahogy elmosódnak náluk a műfaji határok, miként az arvisurás időszak sem egybefüggő rémálom. Ám egyes kísérletek öncélú spiritualizmusa csak erősítette a meggyőződésemet: színpadon is a normalitásnak van legerősebb hatása. Amit – éppen a fokozottabb hatás kedvéért?– érdemes alkalmanként abszurd, meglepő elemekkel fűszerezni.

– A színművészeti főiskolára sosem próbált bejutni?

– Alternatív körökben szokás volt rálegyinteni a főiskolára. Alighanem frusztráltságok miatt. Nekem nem voltak fenntartásaim, de időm sem, hogy megpróbáljak bejutni.

– Az Arvisura után pár évig szabadúszóként játszott például Goda Gábornál, Schilling Árpádnál, Zsótér Sándornál. Ehhez legalább annyi önbizalom kellett, mint huszonévesen szakításhoz vezető színházelméleti értekezést tartani az Arvisura gurujának.

– A „szabadúszáson” kívül akkor nem volt más utam. Eleve biztonságot adott, hogy hívtak. Ami a konfrontációkat illeti: ha nem szimpla dühből fakadnak, akkor azokat mindig a jobbító szándékom motiválja. Az, hogy hiszek az igazamban és az őszinte szó erejében. De nem szeretnék krisztusi karakternek látszani. Úgy korrekt, ha hozzáteszem: arra is sok példa van, hogy meggyőződésem ellenére gyáva vagyok konfrontálódni.

– Mikor esik ilyen?

– Például saját társulatomból sokáig képtelen vagyok kirúgni valakit. Évek kellenek még ahhoz is, amíg eljutok odáig, hogy elmondjam neki: beszélnünk kell.

– A gyávaság nem gátja a munkának?

– Nem teszi gördülékennyé. Igaz, nem végletes helyzetekre gondolok, de a maguk lehetetlenségében mégis bénítóan hatnak. Például valaki próbán nekilát uzsonnázni a takarásban, miközben másokkal egy színpadi helyzeten gondolkodunk. Ő pedig kérődzik. Amikor arra kérem, ne tegye, érezni a reakciójából: rigolyás hülyének tart. Majszol tovább, azt gondolva, úgysem részese az adott színpadi szituációnak. Pedig a kívülállás irritáló is lehet, vagy akár bomlasztó. Gyávaságom okán mégis sokáig eltarthat, mire búcsút veszek az ilyen embertől.

– A szabadabb gondolkodású honi értelmiséget éppen annyira jellemzi az ésszerű konfrontációtól való tartózkodás, mint a kérődzésre való hajlam.

– Nyilván. De azért a konkrét színpadi teljesítmény megítélésében nem vagyok gyáva. Mindig elememben vagyok, amikor dolgozni, alkotni kell.

– Éppen az ezredfordulón, a Népi rablét színpadra állításával alakult meg a Pintér Béla és Társulata. Alapítói közül máig tagja a csapatnak Thuróczy Szabolcs, Enyedi Éva. Ám már csak az elnevezés miatt is máig homályos: abszolút „énközpontú” szerveződés?

– Nagyon fontos, kik vannak mellettem, de a darabok az én vízióim alapján jönnek létre. Persze nekem is vannak elakadásaim. Öröm, ha valaki más találja meg a megoldást. A színház közösségi műfaj.

– Soha nem érzett késztetést, hogy más szerzők műveit állítsa színre?

– Eddig még mindig saját élmények motiváltak.

– Vannak témák, amelyek különösen vonzzák?

– Ez kiszámíthatatlan. A Bárkibármikor című új előadásunkban az idős anyuka gyakran összevissza beszél, zavarodottan, furcsán viselkedik – ez sokak számára szomorú tapasztalat. A hozzátartozót gyakran felbosszantja a szülő leépülése. Aztán a dühe szégyenbe fordul. Újabb és újabb szintjei vannak a folyamatnak. Átéltem. A színházban személyességre, primer és egyenes hatásokra törekszem.

– Öröm vagy teher a folyamatos kritikai elismerés?

– Nem nyomaszt. Volt idő, amikor sokan támadták a darabjaim irodalmi értékét, ezért nagy elégtétel volt számomra a tavalyi Artisjus-díj meg a színikritikusok és dramaturgok idei díja.

– Kezdeti darabjaiban kerülte a politikát, közéletet. Ez idővel változott. A Titkaink is pontos, kegyetlen társadalmi kórkép. Szinte bosszantó, hogy közben nevetni kell rajta.

– A politika egyre agresszívabban töri át a privát világot. A Démon gyermekei című darabban – ahol még japán szocialista párt és japán fiatalok szövetsége szerepelt – próbáltam távolságtartással reflektálni bizonyos történésekre. 2010 után ez már nem ment. Páros lábbal kezdték tiporni a független társulatokat, másrészt szégyenletes módon előretört a szélsőjobb. Ez nem olyan helyzet, amelyben helye lehet a színházcsináló gyávaságának.

– Ám a Titkaink sem generált össznépi megmozdulást.

– Nem is célom. Nem vagyok népvezér, de még csak tanító sem. A katarzis a célom. A szellemi, érzelmi megtisztulás. Az békét hozhat.

– Miközben megtörténhet, hogy megszűnik az alternatív teátrumok, általában a független szellemi műhelyek támogatása.

– Szorongok is ettől. Főként azért, mert még nem tudom pontosan, miként folytatnánk ilyen helyzetben. De kizárt, hogy feladnánk.

– Privát világában mekkora a nyugi?

– Inkább úgy fogalmaznék, van benne élményanyag.

– Mesélte egyszer: nem ámítja magát azzal, hogy megértené Hamvas Béla minden sorát, de Karnevál című regényéből erősen megérintette egy gondolat: mindenki találkozhat egyszer egy angyallal. És hasonló érzése volt, amikor a kórházban egy zacskóban megkapta elhunyt édesapja dolgait. El tud képzelni boldogabb találkozást is?

– Az angyal annak a pillanatnak a szimbóluma, amelyben erős koncentrációban élhető át a szeretet. Hasonlót érzek, amikor önfeledten lehetek együtt a kislányommal. De a színház is képes ilyen érzetet kelteni.