Abszurd színházpolitika

- Az Irtás az 1650-es években játszódik. Nem sokkal azután, hogy Angliában kivívták a köztársaságot, és a parlament első embere, Oliver Cromwell szörnyű diktatúrát vezetett be. Kicsit áthallásos a mű.

– Éppen ezért izgatott engem is. Egyébként tíz évvel ezelőtt Tim Carroll angol rendező már színre vitte a darabot a debreceni színházban. Mi Upor László új fordításában mutatjuk be a Szkénében. Már első olvasásra megdöbbentett: mintha csak a jelenlegi hazai közéletre reflektálna a mű. Például arra: a hatalom miként sajátítja ki a nemzeti identitást, s használja fel más etnikumok, kisebbségek kirekesztésére. A történetben az angolok letarolják az íreket, tömeges emigráció kezdődik. Angliában csak az maradhat, aki feltétlen lojalitást fogad a diktátornak.

– A Szkénében telt házakkal fut előző produkciójuk, A nagy füzet, amely Agota Kristof regénytrilógiájának első része. Ennek is hasonló a témája: a gyűlölet miként rombolja szét az emberi kapcsolatokat, és vezet esztelen erőszakhoz.

– Mai korunknak is ezek a legsúlyosabb kérdései: a színháznak kötelessége a társadalmi problémákról beszélni. Másfelől előadásaink felülemelkednek a napi közéleti harcokon. Ezt segíti az a színházi nyelv is, amellyel független társulatunk idestova tíz éve kísérletezik. Kezdettől a próza, a mozgás és a tánc egységét keressük. Fontos, hogy élő zene szóljon a színpadon. Már A nagy füzetben is együtt dolgoztunk Ökrös Csabával, a nemzetközi hírű hegedűssel. Zeneszerzőként és szereplőként az Irtásban is közreműködik, de kivételesen a Forte Társulat tagjai is énekelnek, zenélnek.

– Önök teremtették meg idehaza az úgynevezett fizikai színházat, amely talán a legnehezebb színpadi műfaj. Nem sok olyan színész van, aki mozgásművész is. Vagy olyan táncos, aki prózai alakításra is képes.

– Ez így van. Bár a színművészeti egyetemen már régóta erősítjük a „mozgás tanszéket”. A Forte régi színészei Ladányi Andrea koreográfustól tanultak mozgástechnikát a színművészetin. Öt évvel ezelőtt pedig – Ascher Tamás rendező, jelenlegi rektor felkérésére – elindíthattuk az első fizikai színházi szakot is. A növendékek színészmesterséget, koreográfiát, táncot, zeneelméletet is tanulnak. Idén végez az első osztályunk. Közülük többen vendégszerepelnek a Forte csapatában, és szeretnénk őket állandó társulati tagnak felvenni. Ez nyilván a támogatásunktól is függ. Meg attól: mi lesz a hazai független színházak sorsa. Az elmúlt három évben alapvetően megváltozott a helyzetünk.

– Hallani: a független társulatok szó szerint nyomorognak.

– A függetlenek sosem voltak biztonságban. Én 1987-ben végeztem az Állami Balettintézetben, s már a kilencvenes évek elejétől független társulatoknál dolgozom. Létrehoztuk például a Közép-Európai Táncszínházat, amely rengeteget utazott Európában, és komoly nemzetközi eredményeket ért el. De már akkor is magunk építettük a díszleteinket, készítettük a jelmezeinket. Ám 2010 óta sokkal kiszolgáltatottabbak vagyunk. Nem az a kérdés, lesz-e támogatásunk, hanem hogy egyáltalán a fennmaradáshoz, minőségi munkához kapunk-e anyagi lehetőséget.

– Más független színházak külföldi koprodukciós előadásokkal próbálják fenntartani magukat.

– Nekünk nincs pénzünk menedzserre, külföldi turnékra. Itthon dolgozunk. Az elmúlt időszakban kétszer is előfordult: a megítélt támogatásokat olyan csúszással kaptuk meg, hogy fél évekre le kellett állnunk. Diplomás színészünk fűtésszerelőnek állt, mindenki haknizott, ahol tudott. De ezt is kibírjuk, ha közben azt érezzük, független színházakra igenis szükség van itthon. És a közönség ezt érezteti velünk, minden előadásunk után sokáig szól a taps a Szkénében...

– Az Irtás sikere is szinte prognosztizálható: egy hónappal a hazai választás előtt a köztársaság széthullásáról darabot rendezni – nyerő „kampánytéma”. A Heti Válasz szerint több honi színtársulat is „beszállt a kormányellenes politikai csatározásba”.

– Bemutatónknak semmi köze a választáshoz. Nevetséges azt feltételezni, hogy ez alapján választunk darabokat. Ha tavaly rendeztem volna az előadást, vagy április után: a közéleti áthallások akkor is érvényesek lennének. A Heti Válasz cikkéről pedig azt gondolom, nem kellene felróni a színházaknak, hogy azt teszik, ami a dolguk: tükröt mutatnak a politikáról, társadalomról. Függetlenül attól, melyik oldalhoz akarják besorolni őket. Néhány társulatot kiemelni, megbélyegezni – övön aluli.

– Leginkább a hatalom kényszeríti politikai szerepbe a független színházakat. S tekinti sokszor ellenségnek őket. Egy televíziós műsorban Balog Zoltán humánerőforrás-miniszter például azt mondta: miért is kellene olyan alternatív társulatokat támogatniuk, amelyek bírálják a kormányt.

– A progresszív művészetek kritikája inkább hasznára válna a politikusoknak is. Demokráciában ennyit el kell tudni viselniük. Nálunk azonban a rendszerváltás óta nem igazán jött létre stabil minőségelvű kultúrafinanszírozás. Helyette ideológiai lojalitás alapján igyekeznek többen előnyökhöz, soron kívüli juttatásokhoz jutni.

– Nemrég L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöke vetette fel: szüntessék meg a függetlenek finanszírozását. Helyette befogadói rendszert hoznának létre. Azaz: a kőszínházak kapnának pénzt arra, hogy alternatív együtteseket meghívjanak, és fellépti díjat fizessenek nekik.

– Sokféle megoldás van, hogyan fejlődjön ez a szféra. Szakmai függetlenségünk pontosan azt jelenti: a hagyományos színházi struktúrán kívül létezünk. Ez ad lehetőséget kísérletezésre, új utak kipróbálására. Ha a létünk azon múlna, melyik kőszínház hív meg minket, akkor „hobbitársulatokká” válnánk. Állandó kemény társulati munkát így nem lehetne végezni. Ráadásul sok helyen nem kapkodnának a progresszív, kísérleti előadásokért, legfeljebb a könnyed, szórakoztató, kis költségvetésű produkciókat hívnák meg. Nem érett még a rendszer egy ilyen megoldásra.

– Ön a székesfehérvári színház tánc tagozatának vezetője is, ahol szintén fellép a Forte. Ez csorbítja alkotói szabadságukat?

– Nem! Sőt: az együttműködésünk példaértékű. Szikora János direktor lehetőséget ad arra, hogy A nagy füzetet ott is játsszuk, ugyanakkor művészi önállóságot biztosít nekünk. Hasonló szisztémában működnek kisebb színházak Franciaországban is. Kötelezték az ottani kőszínházakat, hogy évente adott számú független társulatot is meghívjanak vendégszerepelni, amelyeket az állam külön alapból finanszíroz. Így próbálják segíteni a francia színházi kultúra állandó pezsgését, fejlődését. Ez is alternatíva lehetne itthon. Ám ha az említett „befogadó színházi” koncepció ebben a formában megvalósulna, az a független színházak végét jelentené. Azt remélem, erről szó sincs. Ezt elképzelhetetlennek tartom.