A völgy

Sokszor elgondolkodom azon, mennyit tesz hozzá egy műalkotáshoz a környezet, ahol megjelenik. (Vagy mennyit vesz el belőle.) Egy díszes, ókori reminiszcenciákat ébresztő tizenkilencedik századi múzeumépület például rögtön klasszicizálja a falára került festményt – és ugyanakkor kissé idejétmúlttá is teszi.

2009. szeptember 24., 12:22

Sokszor elgondolkodom azon, mennyit tesz hozzá egy műalkotáshoz a környezet, ahol megjelenik. (Vagy mennyit vesz el belőle.) Egy díszes, ókori reminiszcenciákat ébresztő tizenkilencedik századi múzeumépület például rögtön klasszicizálja a falára került festményt – és ugyanakkor kissé idejétmúlttá is teszi. Egy hipermodern épület meg éppen ellenkező hatást ér el. Aztán ott vannak a pincegalériák, amelyekben az is avantgárdnak látszik, ami csak unalmas, aztán a szabadtéri tárlatok a maguk végtelen lehetőségeivel (most zárt be az ARC a Hősök tere mellett, látták?), és még sorolhatnám. A magyar sajtófotó-kiállítás évtizedes története például a változó helyszínek története is – és, higgyék el, mindez meghatározta a látogató kedvét is.

Nem véletlen, hogy a hely szelleme ennyire megérintett Gárdi Balázs A völgy című kiállítása kapcsán. Hiszen a tárlat a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban látható, egy hajdani kis zsinagóga egykor szakrális terében, amelynek egyes elemeit a múzeumi átalakítás során is felismerhetőnek hagyták az építők. Ettől (és persze a hozzá kapcsolódó történeti tapasztalatoktól) lesz még megrendítőbb az elénk táruló látvány. Pedig elég megrendítő az magában is. Gárdi Balázs 2007 októberében az afganisztáni Korengal-völgyben járt, és ottani élményeit foglalta össze most negyvennyolc fekete-fehér fotóban. A háború minden szenvedése, értelmetlensége, kilátástalansága ott van ezeken a vérben-füstben született, mégis gondosan komponált, mesteri képeken, amelyeken fények és árnyékok a főszereplők.

Meg a rettegő kisemberek.