A végzet asszonya és a világfájdalmas hang

A Karády Katalin iránti töretlen érdeklődést bizonyítja, hogy nemrég a negyedik, átdolgozott, bővített kiadása jelent meg Kelecsényi László róla szóló, Veled szeretnék boldog lenni című kötetének. Úgy tapasztaltam, hogy általában a fiataloknak, de többször akár a középkorúaknak is el kell magyarázni, ki volt a vele nagyjából egy korban élt Rökk Marika, Muráti Lili, Tolnay Klári. Karádyról viszont a kamaszok jelentős részének is van fogalma. Sokan mondják, hogy rossz, nem megfelelően képzett színésznő volt, emiatt nem voltak igazán színpadi sikerei. Ezt állítja Kelecsényi is. Színpadi munkáival nem foglalkozik, úgy gondolja, ezek nem voltak annyira jelentősek. Ha olyan jó lett volna a deszkákon, csak ismernénk néhány érdemleges kritikát, amelyek az egekbe magasztalják. Bár Egyed Zoltán, a kor meglehetősen befolyásos színházi újságírója, aki alaposan belehabarodott, igyekezett jókat íratni róla. Ő küldte színitanodába, mai szóval élve ő volt a marketingese, jó érzékkel sztárt faragott belőle. Egyed adta a Karády nevet is a nem túl szépen csengő Kanczler helyett.

Karády Katalin az 1943-as Machita című kémfilmben

Gondoljunk bele, hogy a később elegáns ruhákban pompázó, férfiak álmának számító, ellenállhatatlan nő hétgyerekes családban cseperedik Kőbányán. A papa kiabál és szíjjal fegyelmez. Bár Katalin a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével Svájcban és Hollandiában is nevelkedik. Amikor hazatérve a Kereskedelmi Leányiskola tanulója lesz, már a környék szépének számít. A külsődleges adottságok nyilván jelentősen hozzájárulnak a felfedezéséhez, a kurta, de meglepően sűrű karrierjéhez. Gyorsan fellángolt, ugyanakkor nem mondható, hogy hamar kiégett, őt rútul kiégették. Mint a Horthy-korszak sztárszínészét, leradírozták a pályáról, elűzték az országból. Ilyen rövid idő is elég volt hozzá, hogy legendává váljon, amit aztán nem rombolt le későbbi nyilatkozatokkal, nemigen engedte magát fotózni, filmezni. Mint Greta Garbo, meg akart maradni olyan fiatalon, igézően, tébolyítóan vonzón a nézők emlékezetében, ahogy a vásznon látható.

Első és legnagyobb sikere az 1939-ben készült Halálos tavaszban volt. Többször megnézem azt a kulcsjelenetet, amelyben találkára megy egy budai lakásba a jól szituált férfihoz, akit Jávor alakít. Ő akkor már nagy sztár. Karády kezdő. És ez látszik is. Jávor arca és hangja ezernyi színt tükröz, finom, de fölöttébb árnyalt mimikája kifejező, eljátssza a bizakodást, a csillapíthatatlan vágyat, hogy most meghódíthatja álmai nőjét. Karády arcán alig van érzelem, mozgása kissé darabos, de remekül áll igéző alakján a könnyed, mégis elegáns ruha, és bizony mai szemmel is gyönyörű. Nem csupán csinos, szemrevaló, hanem festőien szép. Olyan, akiről se férfi, se nő nem tudja levenni a szemét. Azt már nem állítom, hogy kellőképpen eljátssza, hogy tekintetével felfalja a férfit, de amikor mélyen búgó, hátborzongatóan erotikus hangján belekezd abba a máig közismert sanzonba, hogy „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte”, és érzékien kivillantja tökéletes vállait, akkor emlékezetesen kibukik a szexus, anélkül, hogy megvalósulni látnánk.

Azt már Kelecsényi elemzi pompásan, hogy Karády ezzel a filmmel miért robbant be egy csapásra a köztudatba. Azért, mert addig a magyar filmekben a szöszke, babaarcú, hamvas naivatípusok uralkodtak, azok, akikből majd engedelmes feleség válik. Karádyval megjelent az önálló, saját akarattal bíró nő, aki ellent mer mondani a férfinak, és hathatósan cselekszik. És közben a végzet asszonya, mert tényleg csodás, bár a naivákkal ellentétben nem egészen szabályosan hosszúkás az arca, túl csontos az álla, ami különben határozott külsőt kölcsönöz neki. Nem a hű feleség típus, hanem az, aki habzsolja az életet, két végén égeti a gyertyát – megjósolható, hogy közel sem lesz monogám. És bár a filmeken ez nem látszott, de pletykák bőven keringtek róla: ha nő tetszett meg neki, hát akkor nővel jött össze. Könnyedén dobott régi kapcsolatokat, és ugyanolyan lezserül tett szert újabbakra.

Kapásból szálkává válik az akkor erősödő keresztyén kurzus szemében. Egyházi körlevél szól ellene, jobboldali hecckampányban támadják. Nem tartják kellően vallásosnak, családellenesnek bélyegzik. Ő a szabad nő megtestesülése, aki nem akar megfelelni a diktátumoknak, és ezt nem kedveli túlzottan a rendszer. A közönség pedig éppen ezt szereti. Egyik filmet forgatja a másik után, mert fenomenális a sikere, ami nem száll a fejébe. Sokakkal ellentétben nem lesz ordas eszmék szekértolója, nem tesz eleget olyan felkéréseknek, amelyek az aljas propagandát zengik. Szerepel viszont jótékonysági esteken, énekel katonáknak, és rafinált módon zsidó gyerekeket ment, bújtat, amiért három hónapra börtönbe kerül. De a gerince nem hajlik, ahogy később sem, egész életében fényesen vizsgázik emberségből. Nyilván vannak megkérdőjelezhető dolgok, például amikor a Valahol Oroszországban kezdetű dalt énekli a hasonló című kisfilmben, kórházban, lassan, sóvárgóan, ábrándosan, és a kamera ráközelít a túlzottan jó állapotban lévő, tiszta, rendezett, sebesült katonákra, akkor azért ez mégiscsak háborús propaganda. De hát ennyi valószínűleg elkerülhetetlen volt. Az pedig már ízlés kérdése, ki hogyan értékeli Horthy Miklós kémfőnökéhez, a később kiiktatott Ujszászi István tábornokhoz fűződő szenvedélyes viszonyát. Annyi biztos, hogy nem ártott vele senkinek. A tábornok el is jegyezte, mutatós budai villát is vett a számára. Annyira mutatósat, hogy aztán a stílszerűen a Művész utca 6.-ban lévő épület Antall Józsefnek és Horn Gyulának is megfelelt miniszterelnöki rezidenciaként.

Bár valójában ellenálló volt, a háború után amiatt lett nemkívánatos, azért szorították a partvonalra, mert a Horthy-rendszer sztárjának kiáltották ki. 1939 és 1944 között rohamtempóban húsz filmet forgat. A háború után mindössze egy rövidfilm (Betlehemi királyok) és egy nagyjátékfilm (Forró mezők) jut neki. Kültelki mozikban, vidéki esztrád műsorokban kénytelen fellépni, ez igencsak megviseli. A kecskeméti színházban pedig még ki is fütyülik. Valószínűleg nem azért, mert annyira csapnivaló. Addigra az ellene szóló propaganda megtette a hatását. Elérték, hogy a nép ellenségének számítson, már akkor is létezett karaktergyilkosság. Arra, ami miatt sztár lett, a kirobbanó nőiességére, a megzabolázhatatlan szabadságvágyára, az egyenes gerincére már nincs kereslet. Olyanokra van szükség, akik beállnak a sorba, és ő erre alkalmatlan. Okos nő, felfogja, hogy itt hosszú ideig nem terem számára babér. 1951-ben Mohácsi Ilonával, az öltöztetőnőjével, akivel erősen kötődnek egymáshoz, nekiindul az osztrák–magyar határnak. Svájcban és Brüsszelben is megfordul, de 1953-ban már Brazíliában, Sao Paolóban van. Divatáruüzletet nyit. 1968-ban New Yorkban kalapszalon-tulajdonos lesz, ami feltehetően nem véletlen, hiszen híres volt a kiválóan viselt kalapkölteményeiről.

Itthon agyonhallgatják, tiltólistára kerül. Kelecsényi, mintha csak ma történt volna, olyan szemléletesen regéli el, hogy amikor a Filmmúzeum évtizedek után mégiscsak előveszi a Halálos tavaszt, az csaknem ugyanúgy bombaként robban, mint az ősbemutatón. A többi mozi is játszani kezdi, a lemezgyár horribilis példányszámú Karády-albummal rukkol elő. Az ekkori Kádár-korszakban ez már lehetséges, de éppen azért lesz ismét akkora sikere, mert abba sem illik bele, abba is a szabadság levegőjét hozza.

Titokzatosságát megőrzi, érdemben soha semmit nem mond a múltjáról, haza nem látogat, de itthon nyugszik, a Farkasréti temetőben. Hiszen nagyon is idevaló, a sorsa jellegzetesen kelet-európai. A dalai pedig változatlanul velünk vannak, jól vagy rosszul, de sokan éneklik őket, és az ő némiképp férfias, rejtélyes, világfájdalmas hangja sem ment ki a divatból, mert annyira utánozhatatlanul jellegzetes.

(Kelecsényi László: Veled szeretnék boldog lenni, 200 oldal, Joshua Könyvek)