A vég közepe

Hálátlan feladat: gyors mérleget vonni a 2014-es választásról. A 168 Óra lapzártájakor az egyetlen nyitott kérdés: lesz-e ismét kétharmada a Fidesznek? A válasz egyáltalán nem mindegy, ugyanakkor néhány (szám szerint nyolc) tanulság már most is levonható.

Az első. A Fideszre kétmillió ember szavazott. Ez Orbán törzsbázisa. Ők azok, akik Orbántól bármilyen politikai fordulatot elfogadnak és támogatnak. Bármi egyébről meggyőzhetetlenek. Ám 1998 óta nem nyert párt ennyire kevés szavazattal választást. Támogatóinak háromnegyedét megtartotta ugyan a Fidesz, ami nem rossz eredmény, mégis: a 700 ezres szavazatveszteség egyértelmű kritika. Miként 2010-ben sem volt, úgy 2014-ben főképp nincs szó arról, hogy a Fideszt támogatná az ország kétharmada. Ám a Fidesszel szembeni kritika nem zúdult öntőformába: a voksok a közös listára, a Jobbikra és a mindnyájukat tagadó LMP-re érkeztek. A csalódottak és tanácstalanok nagy része el sem ment szavazni: nem kapott impulzust, vonzó ajánlatot, reményt.

A második tanulság: stabilizálódott az átmenetinek látszó pártrendszer. A Fidesz fölénye mellett két közepes párt – az MSZP és szövetségesei, meg a Jobbik – jutott be a parlamentbe. Az LMP is megkapaszkodott. A pártrendszer legingatagabb eleme: a közös listás pártok. 2010-ben az MSZP egymaga szerzett egymillió szavazatot, és sokan hitték azt, szétesik a párt bázisa. Nem így lett. Ám az MSZP most szövetségeseivel együtt sem jutott el 1,2 millió voksig. Az a kérdés: miként tartható fenn a szövetségi együttműködés? A csalódott szavazótábor együtt marad-e április 6-a után?

A harmadik tanulság: szembejön a rendszer. Úgy értem: minek is az ellenzéke az ellenzék, azon belül a közös listás pártok? Amennyiben csupán a választási vereség utáni magyarázkodás kelléke a NER kritikája, az újabb súlyos belső ellentmondásokhoz vezet majd. Ha ugyanis a választáson kizárólag azért szerepelt rosszul a közös lista, mert a Fidesz manipulálta a körülményeket – utóbbi persze igaz –, akkor nehezen belátható: ugyanezen körülmények között miért lenne más lefolyása az európai parlamenti és az önkormányzati választásnak, amelyre a vesztes ellenzék most készül. Kétségtelen, a Fidesz mindent megtett az ellenfelek ellehetetlenítésére, de szembe kell nézni azzal: az ellenzék nem kapott elég szavazatot.

Amiből következik is a negyedik tanulság. Az MSZP 2010-es eredményéhez képest az MSZP–SZDSZ utódpártok mostani voksszáma nem egészen kétszázezerrel több. Ez minden várakozásnál rosszabb. Fontosak az egyéni győzelmek, de a számuk alacsony. Miskolc és Szeged kivételével beszorult Budapestre a közös lista. A kétezres évek 2,5 milliós baloldali-liberális táborának a fele sincs meg. Az egykori nagy „ballib” blokk reparálása nem sikerült. Mi több, nem is reparálható és nem kívánatos a reparálása. Tovább kell lépni, más alapokra kell helyezni a politikát és a szervezetépítést.

Az ötödik: pillanatokon belül a Jobbik lehet a legerősebb ellenzéki párt. A közös listás pártok viszonyának újrarajzolása azzal járhat, hogy a Jobbik válik a leginkább látható, legaktívabb ellenzéki erővé, s ez már az EP-választás eredményében tükröződhet. Felsejlik a lengyel út magyar verziójának képe: két jobboldali párt, erős baloldal nélkül. A lengyel mintához képest azzal az eltéréssel, hogy nálunk nincs Tusk, hanem Kaczyński van kormányon, és tőle jobbra nőhet fel a legnagyobb rivális. Nem biztos, hogy így lesz, de soha ilyen közel nem álltunk hozzá. A Jobbik megszólította a dühös embereket, akiknek egy része nem hithű jobbikos, másfelől viszont védtelenek a Jobbik kirekesztő ideológiájával szemben, amely egyre átjárja az országot.

A hatodik: az LMP-nek sikert hozott a következetesség. Schifferék jobban jártak, mint azok, akik az LMP-től Bajnaihoz csatlakoztak. A párt ezzel visszajutott a startmezőre. Ma az LMP ugyanúgy a többi párt ellenzéke, mint négy éve. Ökopártnak mondja magát, valójában sokszínű, sok irányban gondolkodó, belső koherenciát nélkülöző szavazótáborral rendelkező értelmiségi karakterű protestpárt. Célja továbbra is az „álbaloldal” leváltása, ami azonban nemcsak a pártszakadást követően, hanem azt megelőzően sem sikerült az előző ciklusban – hiszen ezzel szembesülve jutottak el az LMP-ben a 2013-as pártszakadásig is.

A hetedik: a választási rendszer tele manipulációval, részrehajló és diszkriminatív szabályokkal, tisztességtelen intézményekkel. Ám, úgy tűnik, nem a külhoni szavazatok, nem is a hirtelen új lakcímre bejelentkezők döntöttek. A NER egésze a csalás: a média, a közpénzek és a jogállam abuzálásával. Amíg ezt a választók, mi több, az ellenzéki pártok nem értik, addig minden kritika életlen marad és célt téveszt.

S végül, a nyolcadik: a konszolidáció. Nem, Orbán nem változik meg. Valószínűleg az ellenzéki erőforrások teljes felszámolása felé veszi az irányt. Ha lesz konszolidáció, azt a megszokás, a beletörődés és a belesimulás hozza el. Ha a rendszerkritika csak retorika, a rezisztencia csak rezignáció, a legerősebb tiltakozás pedig a távozás, akkor az ellenzékiség is a rendszer része marad.

Itt tartunk.

A kabátot nem lehet újragombolni, mert már nincs rajta gomb. A vészcsengő sem szól már, abból meg kifogyott az elem. Ez nem a vég kezdete: benne vagyunk a közepében. Régi játszmák, isten véletek.