A varázsfuvola

Lelkesedtem már, nemrégiben, az újjászületett Zeneakadémia nagyterméért. Most a kisteremért fogok, mely mostantól Solti György nevét viseli. (Nem azért mondom, de az ügy ombudsmanért kiált: ha a kisteremnek van névadója, a nagynak miért nincs? Legyen! Az mégis más!) Mert a névadáson kívül sok minden más örvendetes esemény is történt a kisteremmel. Nem egyszerűen felújítódott, akusztikája (feltűnően) megjavult (ráfért, csak annyit mondanék), hanem afféle kamara színházteremmé is átalakult: újfajta lehetőségek egész sorát teremtve meg.

S ezekkel az újfajta lehetőségekkel (vagy egy részükkel) rögtön éltek is a helyiek. Színre vitték Mozart örökbecsű művét, A varázsfuvolát, méghozzá újragondolva, átértelmezve, felhasználva az intim tér és a fiatal csapat találkozásából fakadó összes lehetséges előnyt.

Almási-Tóth András, a darab rendezője hosszan magyarázza a műsorfüzetben, miért alakította át a történetet, miért változtatta meg a dalok sorrendjét, miért állította fejre az eredeti szövegkönyvet. Magyarázata szerint Schikaneder szövegkönyve nem méltó Mozart zenéjéhez, itt volt az ideje, hogy kiszabadítsák a zseniális művet a szöveg fogságából. A magunk részéről nem ítélnénk ilyen szigorúan. Schikaneder azt tette, amit a mai művel Varró Dániel tesz: az akkori közönség ízléséhez alakította. De Mozart zsenije azt is elbírta meg ezt is elbírja. És egyáltalán nem baj, ha új formába öltöztetik. Főleg, ha olyan ötletparádé után, amire itt csodálkozhatunk rá: itt minden mozdulat, minden hang és minden kép pompás harmóniában van. Az pedig, hogy a díszlet magát a megújult Zeneakadémiát idézi, tényleg új dimenziót ad az egész darabnak.

Érthető, hogy a színészi játék itt fontosabb, mint a hagyományos operában: ezt a fiatal, lendületes csapat egy percre sem feledi: hálából elnézzük nekik, ha az énekhang itt-ott elcsúszik. (Hiába, túl jó az akusztika.)
Bravo, ahogy a régiek mondották.

Jolsvai András