A vágyak filmese

Huszonkét esztendősen már színházat igazgatott Franciaországban. Sokáig vezette a nanterre-i drámaközpontot is. Alig múlt harminc, amikor 1976-ban – Pierre Boulez felkérése – a Bayreuthi Fesztivál centenáriumi ünnepségén színre vitte a Wagner-tetralógiát. Formabontó előadása miatt az operajátszás megújítói között jegyzik. Filmrendezőként 1974-ben debütált. Majd ’94-ben a cannes-i zsűri nagydíját nyerte a Dumas-regényből készült Margó királynéval. Azóta is számos kitüntetést kapott. Hajsza című alkotását – amelyet tavaly Arany Oroszlán díjra jelöltek Velencében – nemrég mutatták be itthon. SZENTGYÖRGYI RITA interjúja.

2010. december 5., 10:59

- Fullasztó, nyugtalanító képet fest a szerelmi viszonyról a Hajszában, amelyben a férfi örökös érzelmi megerősítést vár a nőtől.

– Miért, ön szerint nem ilyenek a párkapcsolataink? Bár a szerelmi őrület állapotát én inkább boldogtalanságfüggőségnek nevezném. A birtoklási vágy mindenkit megszállottá tesz.

- Ugyanakkor filmjében a hajsza másképpen is kifejeződik: férfi zaklat szerelmével egy fiút.

– Fiatalkoromban átéltem hasonló üldözést. Egy ismeretlen férfi követett, majd egyszer csak megállított azzal: én vagyok élete szerelme. Bizarr élmény volt. Ebből a személyes történetből is építkeztem a filmben.

- Az 1983-as A sebesült ember című mozija homoszexuális viszonyról szól, a berlini nagydíjas Intimitás (2001) a kapcsolatok érzelmi ürességéről – a szexualitás legintimebb ábrázolásával. Vehetjük akár úgy is: a Hajsza valójában összegzés, egy trilógia harmadik része?

– Nem az én dolgom, hogy a filmjeimet műfajilag vagy bármilyen más szempontból besoroljam. Azt viszont tudom: a korral megélt tapasztalatokkal egyre őszintébben, merészebben és egyben mind mélyebb kiábrándultsággal is közelítek az emberi lét legnagyobb kihívásához. A kapcsolódási vágyhoz. Erről lélektanilag a legösszetettebben talán az öt évvel ezelőtti Gabrielle című filmemmel sikerült beszélnem. Másfelől az is igaz: az Intimitást olyan lelkesen fogadta a kritika és a közönség is, hogy ettől csak felbátorodtam. A Hajszában tovább boncolom az érzelmeket.

- De hősei sokkal inkább önpusztító, mintsem önfeledt módon keresnek testi-lelki kapaszkodót egymásban. Mintha nem értenék, nem éreznék egymást.

– Szeretni nehéz. Vélhetően azért is, mert mást gondol a szerelemről a férfi, mást a nő. Szinte ellentétesek az elvárásaink. A nők eleve erősebbek, bátrabbak, nyíltabbak, a férfiak viszont konokul nem beszélnek az érzelmeikről. De az összetartozás igényénél nincs erősebb vágy. S valahol minden cselekedetünket az érzelmi szomjúság motiválja. Számomra nincs izgalmasabb annál, mint hogy ezt feltárjam.

- Pedig alapvetően közéleti színházat csinált annak idején. Mondják: fiatal alkotóként a ’68-as baloldali szellemi mozgalomhoz kötődött.

– Kétségtelen: volt idő, amikor abban hittem, hogy a színháznak politizálnia kell. Éveken át három társulatot igazgattam, fantasztikus alkotókkal, színészekkel dolgoztam együtt Párizsban, Milánóban, Nanterre-ben. Kivételes tehetségeket ismerhettem meg: például Bernard-Marie Koltès darabjait én vittem elsőként színre. Ma már viszont egész egyszerűen jobban érdekel a mozi. Ha úgy tetszik, a premier plán, amely alapvető különbség a színpad és a film között. Persze most plagizálok: Ingmar Bergmantól kölcsönzöm ezt a megközelítést. Mindenesetre filmesként nem vagyok annyira kiszolgáltatva a színészeknek, mint színházi rendezőként.

- Visszatérve a közéleti szerepvállalásához: még ma is gyakorta megszólal kulturális, kultúrpolitikai, művészeti kérdésekben.

– Nem tudom visszafogni magam, amikor azt tapasztalom: mennyire hiányosak az ismereteink, a tudásunk akár csak a közvetlen környezetünkről, amelyben élünk. Számos fiatallal, művészképzős egyetemistával találkozom, és mindig megdöbbenek: halvány fogalmuk sincs – mondjuk – arról, mit is jelent az Európai Unió. A franciák történelmi emlékezete siralmasan sekély. Amúgy Európa-szerte a múlt fantomjai élednek újjá identitászavaros állam- és kormányfők képében. Az értelem és az intelligencia helyébe az erőpolitika arroganciája lépett, ami lehetetlenné teszi a kulturált, felnőtt párbeszédet különböző nézetű állampolgárok között. Rólam mindenki tudja, hogy a Mitterrand-korszak „gyermeke” vagyok: annak a közéleti, kulturális sokszínűségnek a híve, amely Jacques Lang kulturális minisztersége idején indult virágzásnak Franciaországban. Más tekintetben meg született idealistának tartom magam: még mindig hiszek egy reményteli baloldal létezésében. Szerencsémre a pártokon és érdekszövetségeken kívüli megfigyelő státusát élvezem. És ez határtalan szabadságérzettel tölt el.