A vaddisznó kétszer csenget – utoljára

Ő ugyanis olyan vadászember, akinek határozott képe van a világunkról, rokonszenves és bíráló, ha kell, szarkasztikus de megértő is. Néha azért előfordul történeteiben az ősi foglalkozás is, szakszerűen, tévhiteket oszlatóan. A vadász – az igazi, nem az aki degeszre tömött bukszával megy vadat irtani – ugyanis nem vérszomjas gyilkos, csak éppen helyreállítja a természet a megbomlott egyensúlyát. Azt, amit mi, gyarló emberek botor fejjel megbontottunk. S amit néha javító hévvel csak tovább rontunk.

Vadásztörténetek, melyek középpontjában az ember áll, a maga kis gyarlóságaival, apró örömeivel és keserveivel. Röpke pillanatképek, melyek oly szépen megmutatják, milyenek is vagyunk.

Bálint Elemér bevezet a fegyverek szentélyébe, megtudjuk, hogy a puskának nem csak sorsa, de lelke is van. Vele együtt éljük át az első puskavásárlás csiklandozó örömét és gyönyörét. S megtudjuk tőle azt is, milyen a „nagyon buta fehér ember”, amikor rá akarja erőltetni a természet gyermekeire agyoncivilizált társadalmunkat.

Kap aztán fricskát bőven Bálint Elemértől második hazája, Németország is. Ide költözött ki családjával, miután a rendszerváltás utáni gazdasági zűrzavarban jótét lelkek bedöntötték vállalkozását. Az írásokból kirajzolódik a mai német valóság is, a „Lajtán túl” nem minden olyan csábító, mint ahogy hisszük.

A hőn áhított vadászigazolvány elérése felér egy második diplomáért folytatott küzdelemmel, a Szent Bürokráciusz nevében a német közszolgák is elkövetnek mindent, hogy megkeserítsék a derék állampolgáraik életét – a tintaleves papírgaluskával legalább olyan keserű, mint mifelénk.

Jót somolygunk, amikor a szerző feltárja előttünk a vadorzás szociológiáját arrafelé s megnyugtat, germán honban sem csupa öröm a vadászat: kerülgetheted a pásztorórájukat élvező párocskákat vagy a tanulmányi kirándulásra érkező, harsány iskolás seregeket, s vad közben sehol.

Ahány náció, annyi vadász és vadászat, mi magunkra és másokra ismerünk a kis történetekben.

Nekem mégis leginkább az tetszett, amikor Bálint Elemér visszapillant a történelembe. A vadászat szentsége hozza össze az agg Hindenburgot a szociáldemokrata vezérrel – s talán nem csak ez, egy fura, számunkra egyelőre csak áhított konszenzusos állapot éltette és élteti ma is a világot „odaát””. S az már csak hab a tortán, hogyan vadászik az író egyik hőse együtt az amerikai űrprogram féltve őrzött német származású vezérével, Werner von Braunnal.

Megkapják a magukét a szerzőtől a zöldek is. Pontosabban a zöldek „túlhajtásai”. Akik az ökovédelem nevében Hollandiában elgázosítják a túlszaporodott vadlibákat, ahelyett hogy levadásznák őket. Brrr, micsoda barbárság, a gázkamra humánusabb! S vesszen a húsuk – noha mindenki tudja, a vadhús nagyszerű étel, egészségesebb bármely tenyésztet állat húsánál.

A környezetre oly kínosan ügyelő Germániában a stuttgarti pályaudvar építése is évtizedekig húzódhat az ökoszisztéma mindenáron való védelme miatt, a denevérek maradnak, az utasok tízezrei nap mint nap a régi és poros pályaudvaron topognak.

Igazából nem is vadásztörténetek ezek, hanem valódi novellák, finoman szatirikusan bölcs életképek rólunk, múltunkról, jelenünkről itt és odaát, gyarló emberekről, akik között véletlenül vannak vadászok is.

Az élet megtréfálja a könyvismertetés íróját. Néha nagyon kegyetlenül. Alighogy leütöttem az utolsó betűket, kaptam a hírt, Bálint Elemér barátom tragikus hirtelenséggel, a hatodik x-et sem megérve elhunyt. Már nem kopogtatnak a vadak az ajtaján, – én sem – kiköltözött az örök vadászmezőkre. Szerencsére ránk hagyta első és sajnos most már egyetlen könyvét. Történeteinek továbbírása a mások feladata lesz, Könyvbe rögzített emléke megmarad, még akkor is, ha csak az első, szerény lépést tette meg a Parnasszus felé vezető úton.

Földeák Iván