A trópusok ajándékai – Hajdu Zsanett és a bolíviai indiánok
A szegedi egyetem harmadéves biológus szakos hallgatójaként ugyanis Hajdu Zsanett régóta dédelgetett álma az őserdő gyógynövényeinek kutatása, új hatóanyagok felfedezése volt. Az álom eredetét a gyerekkori emlékek közt, egy kis nyírségi faluban kell keresnünk.
Zsanett a pár ezer fős Kemecsén született, és még nem volt hétéves, amikor hetekig tartó, nem gyógyuló köhögés kezdte kínozni. Még a nyíregyházi kórházban is széttárták kezüket az orvosok, és csak csillapítani tudták a rohamokat. Ekkor határozta el, hogy ha megnő, majd megmutatja, hogyan kell meggyógyítani egy betegséget. Az óvoda foghíjas kerítésén többször kiszökött az erdőszéli patakhoz, és eljátszotta, hogy nagyítóval járja a dzsungelt és emelgeti a lapuleveleket, hátha megtalálja a gyilkos kór ellenszerét. Amúgy a csavargás életének minden percében elkísérte: esténként a bátyja kereste az egész faluban biciklivel, hogy aztán a kanálisnál nyakig sárosan fülön csípje, édesapjával pedig kedvenc időtöltése volt, amikor a hátába kapaszkodva a közeli halastóhoz motoroztak. Középiskolásként már szenvedélyesen ejtőernyőzött, vagy barátnőjével meredek túrákat tettek a Zemplénben. Az egyetemi évek alatt a barlangok felfedezése és a veszélyes sziklamászás sem maradhatott ki, természetrajongása pedig még a Mont Blanc havas csúcsára is felvitte.
„Az igazság az, hogy mindig nagyon érdekelt a tudomány. Kamaszkoromban volt egy időszak, amikor főként bulizással töltöttem az időt, de aztán a nyíregyházi közgazdasági szakközépiskolából átmentem az ország egyik legerősebb gimnáziumába, ahol komolyan kezdtem biológiát tanulni: orvos akartam lenni. Az orvosi egyetemre végül nem vettek fel, de biológus szakra igen. Itt hamarosan rájöttem, hogy nagyon jó helyen vagyok, mert nem egy rendelőben ülő orvos szeretnék lenni, hanem kutató.”
Végül hármasban, Botonddal és Istvánnal vágtak neki a trópusi kalandnak. Botond jól beszélt spanyolul, és mivel jól tudott programozni, egy dél-amerikai település szociális hálójának elemzését tűzte ki célul, István pedig évek óta nagy témát keresett kulturális antropológusi szakdolgozatához, dokumentálni szerette volna egy civilizációtól távol eső indián törzs életét. Az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható szempont pedig anyagi természetű volt: hol a legolcsóbb az élet? Így esett a választás Bolíviára, ahol még ma is negyvennél több az indián törzsek száma, ráadásul őserdőben sincs hiány.
„Öt hónapot szántunk a felkészülésre. Halasztást kértem az egyetemen, szerencsémre Mihalik tanárnő, az akkori tanszékvezető ajánlólevelével is támogatta elvarázsolt tervemet, pedig a jegyeim nem voltak a legjobbak. Amikor szponzorokat kerestünk az expedíciónkhoz, a biztosítók és a túraboltok sem zárkóztak el: logójuk viseléséért cserébe egy évre szóló egészségbiztosítást kaptunk, valamint százliteres hátizsákot, kabátokat, sátrakat, hálózsákot, polifoamot és kamáslit. Családi segítséggel lett jó minőségű fényképezőgépünk, diktafonunk és egy kameránk is. Anyukám pedig megígérte, hogy ahogyan egyetemistaként támogatott, azt a pénzt egy évig Bolíviába is elküldi. A védőoltások és a gyógyszercsomag beszerzése után levelet írtunk Bolívia összes nagyobb egyetemének kulturális antropológiai és növénytani tanszékére, hogy van-e olyan kutató, akinek a munkájába bekapcsolódhatnánk.”
Sokáig nem érkezett válasz. Aztán hetek múlva egy Manuel Rojas Boyan nevű kultúrantropológus jelentkezett azzal az ajánlattal, hogy egy nagyszabású andoki indiántalálkozó megszervezésére készül, és szüksége lenne technikusokra, fotósra és operatőrre. Ha tudnának együtt dolgozni, lakhatnának a La Paz-i lakásában, és elkalauzolná őket az Andok világában is. Majd Luzmila Arroyo botanikustól érkezett egy levél, hogy tetszik neki Zsanett kutatási terve, keressék meg Santa Cruzban, szívesen segít. Úgy tűnt, minden kikerekedett, semmi sem állhatja útját az expedíció sikerének.
Rio de Janeiróban első útjuk az óceánhoz vezetett. Míg Zsanett és Botond belerohant az óriási habokba, Isu (István) biztos távolban őrizte a holmijukat. Botond a hátizsákot még Isu lábához is hozzácsatolta. Egy hatalmas hullám átcsapott a fejük felett, majd beterítette a parton Isut és a hátizsákot. A sós víz tönkretette a fényképezőgépet a diktafonnal együtt.
„Mire beszereztük az új gépeket, alaposan megcsappantak anyagi tartalékaink. Bolíviában pedig át kellett élnünk azt a kulturális sokkot, amit az ország a maga kalapos, színes ruhás rézbőrűivel, ritka andoki levegőjével, nyomornegyedeivel, egzotikus gyümölcseivel, buja növényeivel, városi gazdagjaival, rozoga mikrobuszaival, szemetes és fertőtlenítőszagú zöldség- és húspiacával jelentett. A gulyáslevesünkbe szánt húst nem tudtuk annyira megmosni, hogy eltűnjön a fertőtlenítő szaga. Bármeddig főztük, fűszereztük, nem lett finom. A só nem volt sós, a paprikának nem volt paprikaíze. Hónapok múlva vettem észre, hogy a húsnak már egyáltalán nincs rossz íze, a sóval lehet sózni, és a piacon sem érzem a kellemetlen szagokat. Nulla szintről megtanultam spanyolul: helyi gringává lettem.”
Manuel állta a szavát: az indiántalálkozó körüli teendőkért cserében volt hol lakniuk, és megismerhették az uruk, iruhitók, aymarák és kallawayák világát. Zsanett még a Titicaca-tavi madárturizmus fellendítéséhez is adott ötleteket, kokalabdával a szájukban tárgyaltak az indiánokkal a totoranád megmentéséről, innen kapta aztán a Totorita nevet, az egyik törzsi ünnepségen pedig ájulásig táncolt a bennszülöttekkel, és egyre közelebb került az indián kultúrához. Nemcsak a karneváli tarkaságból és a szertartásokból vette ki a részét, de meséltek neki a bölcs kallawaya gyógyítókról is, akik annak idején a Panama-csatorna építésekor a kínafa kérgével gyógyították a maláriát. A világ nekik köszönheti a kinint.
Fél év után Botond belefáradt a dél-amerikai kalandokba. Megint feltette a kérdést, ami most így hangzott: hazajössz velem? Zsanett ezúttal nemet mondott.
„Azért mentem ki, hogy valami újat, érdekeset találjak a dzsungelben, és az indiánok gyógynövénnyel kapcsolatos tudását kutassam. Nem akartam hazajönni addig, míg nincs kész a saját kutatómunkám. Az első hat hónap arra volt jó, hogy beilleszkedjünk, megtanuljunk természetesen viselkedni egy másik világban. A kulturális akklimatizáció után alig vártam, hogy megtaláljam azt az őserdei falut, ahol megvalósulhat a gyerekkori álmom. Sejtettem, hogy ezzel búcsút mondok a szerelmünknek, de el kellett engednem Botondot.”
Botond után videókkal és interjúkkal megrakodva hamarosan Isu is hazautazott. Zsanett pedig, mivel már jól tudott spanyolul, megkereste a Santa Cruz-i Egyetemen a biológus Chiquit, azaz Luzmila Arroyót, segítségével egyedül vágott neki az őserdőnek, hogy aztán az amazóniai Porvenirben etnobotanikai felmérést végezzen az ott élő indiánoknál. A kutatómunkához nemzetközi egyezményt kellett létrehozni a Santa Cruz-i Egyetem, az indiánok szervezete, az indián falu és a Szegedi Tudományegyetem között, ebben kikötötték, hogy Zsanett a növényeket az indiánok falujából csak a bolíviai egyetem herbáriumába viszi kifejezetten botanikai azonosítás céljából, így kerülve el a „biokalózkodást”. Porvenirben az öregek elmondták, mit használnak többek között hasmenésre, gyomor-, máj- és veseproblémákra, lázcsillapításra, köhögésre, megfázásra, reumára, furunkulusra, szívre és maláriára. Százötvenféle növényt gyűjtött össze és szárítgatott a helyi konyhában a tűzhely fölött, s közben a falu mindennapjaiban is részt vett. Rőzsét gyűjtött az asszonyokkal, rizst aratott, kukoricát őrölt, cukornádból levet préselt, kilovagolt a szavannára zebut terelni. Itta a maniókaszörpöt, gyönyörködött a zöld papagájokban, kerülte a kajmánokat és az anakondákat, úszott a piráják közt, csuromvizesen feküdt a láztól, önkéntes munkával mentette a teknőstojásokat. Barátai lettek, miközben néha az élete is veszélyben forgott.
„Egyszer Don Papi, az ősz hajú túravezető öregúr felajánlotta, hogy elvisz motorcsónakkal a Paraguay folyón, és megnézhetem közelről az érintetlen dzsungel élővilágát. Bozótvágó késével tört utat az őserdő mélyén, még azt is mosolyogva mondta, hogy ismeri Puskást, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. Aztán hirtelen összecsuklott, stroke-ot kapott. Órákig bolyongva kerestem a folyóhoz visszavezető utat, megjelöltem késsel a fákat, próbáltam Papit életben tartani, végül a dzsungelben éjszakáztunk. Hajnalban sikerült megtalálnom a csónakunkat és a megmentésünkre érkezőket. Az öregurat kórházba szállították, fél év alatt felépült.”
Hajdu Zsanett kétéves kutatóútja rengeteg gyümölcsöt hozott. Hazaérkezése után az egyetemen tudományos diákköri versenyeket nyert, majd neurobiológusi diplomamunkáját a bolíviai expedíció alapján készítette el. Doktori laboratóriumi munkája során dél-amerikai növények új hatóanyagait kutatta és egzotikus növényeket tartalmazó hazai étrendkiegészítők minőségét vizsgálta.
Később Costa Ricában az amerikai Duke Egyetem oktatójaként tanított etnobiológiát, növénykémiát és a dzsungelben végzett kutatómunka alapjait. Bolíviai élményeiről A trópusok ajándékai – Szenvedélyes kutatóutam igaz története Bolívia indiánjai között címmel írt könyvet, jelenleg pedig ismeretterjesztő és szemléletformáló előadásokat tart szerte az országban orvosi egyetemektől a nyugdíjasklubokig, könyvtárakig a gyógynövények használatáról, étrend-kiegészítőkről, indiánokról, természetvédelemről, neurobiológiáról. Tavaly még egy online kurzust is összeállított Hogyan valósítsunk meg kutatóutat a Föld túloldalán? címmel, amelyben hasznos tanácsokat ad kalandvágyóknak. Ebben az évben az Egyesült Államok Rejtőzködés nélkül: Nők vezető szerepének megerősítése tudományos pályán program magyarországi jelöltje lett.
„Temérdek ajándékot kaptam Bolíviától. Ez az utazás elindított egy úton, amin én csak sétálok, és közben mindig újabb ajándékcsomagok nyílnak ki előttem. Átmentem személyes fejlődésen, kutatóvá váltam, és hihetetlen örömmel tölt el, hogy a tudást, amit hoztam magammal, és továbbfejlesztettem, átadhatom az embereknek.” / Székely Ilona
