A teljesebb élet felé

– Mi ösztönözte arra, hogy belefogjon ebbe a hosszú évekig tartó munkába, hogy ennyi időt áldozzon egy bő évszázaddal korábbi, ha mégoly magasrendű szellemi teljesítmény magyarítására?

– Rainer Maria Rilke költészete fiatalkorom óta izgat. Amikor a hetvenes évek második felében megismertem mesteremet, Nemes Nagy Ágnest, többször szóba jött az osztrák költő művészete. Ámulattal olvastam például az 1975-ös Rilke-almafát, Ágnes egyik nagyszerű Rilke-esszéjét. Hamar megéreztem: ebben az életműben nem csak a költői minőség ragadott meg, hanem az életvitelnek, az alkotással összefüggő szemléletnek és szellemi alapállásnak a fontos jegyei is. A közéleti jelenlét elutasítása, az életmű érvényesítésének óvatos gyakorlata, a magány keresése, az összpontosítás hosszú évtizedeken át őrzött igénye. Később megtudtam – mialatt jó húsz évet éltem német nyelvi környezetben –, hogy Rilke viszonylag kis terjedelmű írói életművét hatalmas jelentőségű levelezési hagyaték övezi. Mondhatnám: ő a leveleivel teremtett utat az emberi világ felé. Ez a forma lett számára az az „ökörszemablak”, amelyen át igazán megnyilatkozott, s életművének közvetlenebb formát adhatott.

– Hány évig tartó munka volt a fordítás?

– A kilencvenes években csak szórványosan fordítottam le egy-egy levelet, alkalmi felkérésre. Aztán ahogy elmerültem ebben a kimeríthetetlen anyagban, ráébredtem: Rilke levelei egyenértékűek életművének más vonulataival; magyarázzák, kiegészítik, pótlólagos ragyogással veszik körül némelyik hét pecséttel elzárt szövegét. Ismerünk nagy levelezőket a világirodalomban, hadd említsem Voltaire, Goethe vagy Flaubert csodálatos írásait. Ezek mind-mind önálló, semmiképp sem másodlagos megnyilvánulások. Rilke esetében még többről van szó: itt a szellemi töménység szinte új prózaverseket terem. A levelei műalkotások, úgy is kell fordítani őket. Húsz éven át foglalkoztam velük. A kilencvenes évektől a 2013-as esztendőig. A hosszas bíbelődést nemcsak az anyag roppant kiterjedése indokolta, hanem az a kiadói furfang is, hogy a levelezés folyamatosan jelent meg (a mai napig nincs a német nyelvterületen sem összeslevelek-kiadás), úgyhogy az ember gyűjtögetheti az anyagot, és igyekszik megvárni, amíg beáll a teljesség látszata. Rilke a nemlétével is elmélyedésre, általános lassulásra int, és nem szeretné, ha az ember idő előtt, a teljesség elérése nélkül pontot tenne bármiféle foglalatosság végére.

– Mennyire teljes ez a vaskos, négykötetes gyűjtemény?

– Rilke levelezése jó tízezer darabra rúg. Ennek a felmérhetetlen tömegnek a lefordítása nem volt lehetséges, csak az, hogy a levelek zömének megmutatásával megéreztessük a teljesség látszatát és gyönyörűségeit. Bízvást mondhatom, nem maradt ki jelentős levél az eddig ismert halmazból. Igaz, fontos korszakok hagyatékát mind a mai napig zárolja valami kiadói, örökösi megfontolás.

– Miben különbözik a levélíró Rilke a költő vagy az író Rilkétől?

– A levelezését is roppant figyelemmel, katonai, hivatalnoki lelkiismeretességgel kezelte. Ő a levélíró és az alkotó munkához szükséges „tollat” többnyire hangsúlyosan megkülönböztette – mi viszont bátran mondhatjuk, a kettő Rilkénél nem válik el élesen egymástól: az egyik folytatja, módosítja, mélyíti, részletezi, átvilágítja a másikat, mondhatni: terebélyesíti a szövegek vonatkozási rendszerét. Rilke – a közfelfogással ellentétben – nem parttalan szókincsű költő. Ez érvényes a verseire és a leveleire egyaránt. Megértéséhez tehát ajánlatos követni egy-egy szavának jelentésváltozásait, árnyalódását, súlyosbodását. Néhol lapalji jegyzetben utalok egyik-másik Rilke-versre: hogy lám, itt megint visszatért egy régi gondolathoz, hogy miféle értelemben használ egy-egy szót, hogy milyen szokatlan, a szótáritól tökéletesen eltérő jelentést ad. Mondanom sem kell, a levelezés nem pótolja a műalkotást, de egyet nyugodtan állíthatunk: Rilke azon kevesek közé tartozik a világköltészetben, akiknek művészetét a levelezés nagymérvűen és egyenrangúan állja körül. A meglehetősen elvont verstartalmakat a levelek kissé fellazítják, közelítik tudatunkhoz a varázst, amely minden nagy művészet jegye. Elias Canetti írja naplójegyzeteiben: senki nem ismeri az óra titkos szívét. Rilke leveleiben talán éppen e bámulatos művész titkos szívéhez, gondolkodásának másodpercmutatóihoz lépünk közel.

– Kikkel levelezett a legtöbbet a költő?

– A levelezésnek négy terebélyes oszlopa van, négy olyan személy, akinek léte nélkül Rilke nem válhatott volna azzá, akivé lett. Az első, a nélkülözhetetlen: Lou Andreas-Salomé. Az ő levélváltásuk a kiadás legmegindítóbb vonulata. Lou a költőnek anyai szelleme volt, szellemi szeretője, gyóntatóanyja, lelki iránytűje, menedéke, tükre, mindene. Kapcsolatuk 1897-től egészen a költő haláláig, 1926-ig terjed, s rövid megszakításoktól eltekintve egyenletesen mély és fenntartásoktól mentes. A második: Thurn und Taxis hercegné. A költőnél pontosan húsz évvel idősebb, dúsgazdag arisztokrata nő nemcsak azzal vált nélkülözhetetlenné, hogy a költőt különböző országokban lévő birtokain évtizedeken át vendégül látta, hanem azzal is, hogy más nyelvekre fordította műveit, mondhatni, kiegészítő módon humanizálta ezt az ordasságra hajlamos lángelmét. A harmadik fontos személy: Anton Kippenberg, Rilke könyvkiadója, aki jó húsz éven át támogatta a költőt – főleg anyagiakban –, fizette olykor nem is elenyésző összegű szállodaszámláit, elmaradt tartásdíjait; mindig megadta neki az egzisztenciális biztonságérzetet. Ő volt az, aki észrevétlen tapintattal igyekezett foltozgatni Rilke jócskán hézagos irodalmi műveltségét. Neki köszönhetjük, hogy a költő, már életének delelőjén, felfedezi Goethe nagyságát, Shakespeare-t és másokat. A negyedik fontos személy: Nanny Wunderly-Volkart, aki a svájci években (1922-től 1926-ig) minden úton-módon gondját viseli a költőnek: női odaadással, anyagi nagyvonalúsággal, páratlan figyelemmel, fáradhatatlan és előzékeny érdeklődéssel. Rilke naplóvá terebélyesedő levelezése ugyancsak az érett személyiség legmélyebb eszméleti rétegeit tárja fel.

– Megkockáztatható egy olyan feltevés, hogy ez a levelezés legalább olyan fontos, mint Rilke életművének más darabjai?

– Aki elmélyed ebben az anyagban, nem adhat nemleges választ erre a kérdésre. Lépten-nyomon meg kell állapítanunk: a levelek olyan közel állnak a művészi szövegekhez, hogy nem látjuk, éppen különválnak-e tőlük vagy összeolvadnak velük. Két széles, párhuzamos folyam ez, és mindkettő a tengerbe torkollik. Ez a rilkei életmű.

– Van-e röviden összegezhető élettanulság ezekben a levelekben? Magyarán, miért érdemes a művelt vagy akár kevésbé művelt átlagolvasónak is kézbe vennie ezeket a súlyos köteteket?

– Azt hiszem, azért, mert mindenkit megajándékoz azzal a tudattal, hogy bármelyik pillanatban jobb emberré válhat. Talán már azzal is, mihelyt kinyitotta valamelyik kötetet. És azzal az érzéssel hajtja be a könyvet: mától teljesebb az életem, pedig még nem is értem a végére.