A szerelem három évig tart
A fáma szerint a házasságban, szerelemben a hetedik év a kritikus. Akkorra hűlnek ki a szenvedélyek, akkor szakadnak meg a kapcsolatok. Egyes tanult felebarátaink szerint az ember sejtjei hétévenként kicserélődnek, és ha van kémiai alapja egy vonzalomnak (szerves, persze), akkor érthető a szavatosság lejárta után a kitörési késztetés.
Ezzel a városi legendával szakít az új francia film, amely – szemben a korábban meggyökeresedett hétéves ciklussal – három esztendőre kurtítja a szenvedélyt. (Talán a gyorsuló idő miatt van ez így, ki tudja.) Hősünk, Marc, a keménytollú irodalomkritikus igazában a pult másik oldalán érezné jól magát: egy saját regénnyel. Csakhogy – mint Bernard Shaw – ő sem tud tojást tojni (bár a rántotta minőségét ennek dacára meg tudja ítélni).
Mondanom sem kell, hogy a regény (és a film) személyes tapasztalatokon épül. Marc házassága is becsődölt, meg sem várva az Ezeregyéjszaka kimatematizálható unalmát. A kézirat mégis siker lesz, és bestseller. Ami nagy öröm lenne, ha Marcnak nem kellene titkolóznia új és káprázatosan vonzó, kihívó és befogadó szerelme előtt, aki nincs nagy véleménnyel a „műről”, az író tehetségéről, tisztességéről. Így aztán a siker tetején jön a szakítás, amint az más tisztes romantikus komédiákban is kizárólag szokás. (Az én szívem nem sétatér – mondja mindig sértődötten a nő, és elrohan.)
A filmben komikumgerjesztőek az önkommentárok, amelyek természetük szerint egy külső, ironikus álláspontot fogalmaznak meg. Tanulságos, amikor a „szakma nagy öregjei” méltatják-áztatják a könyvet, s ember legyen a talpán az a tévénéző, aki kiigazodik a nagyképű és zagyva vélemények özönén.
A film utolsó képein hőseink mögött tornyos hullámok emelkednek, s baljósan keveredik össze a mon ami és a cunami.
(A könnyű nyári spriccert Frédéric Beigbeder rendezte.)
