A svéd, akit lelőttek
Az ENSZ-közvetítőt Jeruzsálem Katamon negyedében ölték meg. Azért jött, hogy békét, tárgyalásra alkalmas légkört teremtsen a Közel-Keleten. Izrael államot csupán négy hónapja, 1948. május 14-én ismerte el az ENSZ.
Az eredeti elképzelés szerint Palesztina területén egy zsidó és egy arab államnak kellett volna elférnie egyetlen gazdasági unióban, miközben Jeruzsálem nemzetközi város marad. Így nyilatkoztatta ki az ENSZ. Ám sem katonája, sem ereje nem volt a végrehajtáshoz. Amerika figyelmét lefoglalta a körülzárt Nyugat-Berlin blokádja és az elnökválasztás, az angolok igyekeztek távol maradni az „olajos” arab országokkal való konfrontációtól, Európa még a romokból tápászkodott.
Hadsereg híján egy tekintélyes és tapasztalt, céltudatos és erélyes képviselőt küldtek: Folke Bernadotte grófot, a svéd királyi családból. Ő a háború végén Himmlerrel is eredményesen tárgyalt skandináv és zsidó foglyok elengedéséről, kiváltásáról.
Fegyvertelenül érkezett, kíséretéről is leparancsolta a fegyvereket. Tárgyalni jött, tűzszünetet csinálni, nem harcolni. Ám mindkét oldalon gyanakvással fogadták. Kétségtelen: a svéd arisztokrata idegen volt ebben a sokféle ellentéttől meggyötört, fundamentizmusoktól fertőzött, tragikusan megterhelt világban, ahol az elfogulatlanság, a kompromisszum – főleg akkoriban, érthetően – hiánycikk volt. A terror pedig a hétköznapi érintkezés eszköze. Nem értették meg őt, és ő sem értette az ittenieket.
Az arabok a zsidók barátjának tekintették, a zsidók viszont brit ügynöknek és arabfilnek, aki útjában áll Ábrahám bibliai ígéretének, amely szerint a zsidók földje a Nílustól az Eufráteszig fog terjedni.
Bukása előre látható volt. Maga rendelkezett arról, miképpen vigyék tetemét haza, Svédországba, ha úgy adódna. Úgy adódott.
A gerillacsoportot (amely bűntudat nélkül ölt) útnak indító fanatikust Jichák Samírnak hívták. Később ő lett Izrael egyik miniszterelnöke.
(Kati Marton: Halál Jeruzsálemben. Fordította: Soproni András. Corvina Kiadó.)
