A Spinoza

Sándor Anna könyve a Spinoza Színház egyik programjában ugyancsak megidézett Gartner Sándor, vagyis Szőke Szakáll életrajzát is vázolja. Az egyedi humorú humanista író és filmszínész a történelmi katasztrófák elől menekülve Amerikába települt. Idősödve eltöprengett ugyan a hazatérésen, ám eszébe jutott: sosem tudná elhitetni magával, hogy rokonságát a bárányhimlő ritkította meg az óhazában.

De nem vagyunk egyformák.

Gyermekkora kapcsán annyit mond Sándor Anna: megtapasztalta, hogy tényleg teher alatt nő a pálma. Amúgy a Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd gazdasági diplomájával a Világgazdasági Kutatóintézetbe került.

Privát világát az akkori magyar értelmiség attitűdje jellemezte: világnézettől független kíváncsiság a világ elfüggönyözött irányaiba is. Emlékszik arra is: akkoriban a Főtaxi automobiljainak kesztyűtartóiból is könyvek kandikáltak elő. A sofőrök önszántukból olvasgattak klasszikusokat is a droszton.

A „kulturális békeharc” idején, a hidegháború korában is csuda dolgok estek olykor. Anna a hetvenes évek második felében holland zeneszerzővel kötötte össze az életét. Az országváltás mégis kultúrsokkal járt. Felfedezte például, hogy az amszterdami fuvarosok inkább bulvárt böngésznek. Eközben általában tagjai a helyi kórusnak, ahogy más hivatások művelői is.

Idővel megértette: ebben nem elsősorban a muzikalitás a lényeg, hanem a sajátos spiritualitás, amely „átlelkesíti” a sokféle világlátású emberekből összeálló közösségeket.

Persze arrafelé még a lakások ablakain is mellőzik a függönyt.

Azt meg színházjáróként vette észre, hogy mindig érzékelhető valami sajátos távolságtartás a pódium és zsöllyesor között. Nem gátja a katarzisnak, de véd az infantilis áhítattól. A sokféle individuum egy emberként vallotta: mind egyenlők rivaldában és fénykörön kívül.

Sándor Anna sok mindenre rácsodálkozott.

Hollandiai egyetemeken tanított, helyi lapokat tudósított a kelet-európai gazdaságról. Elsajátította a pszichoterápiát, holland vállalatoknál volt terapeuta. A szolgáltatás a sportköri foglalkozásokhoz hasonlóan juttatásként járt a munkavállalóknak. Idővel saját kelet-európai gazdasági tanácsadó irodát nyitott. Tisztesen működött, majd hanyatlani kezdett, amikor a kelet-európai változások után a legnagyobb holland tanácsadók is megjelentek a térségben.

Úgy érezte: magának is váltania kell. Ám tanácsadói tapasztalat ide vagy oda, a kétezres évek hajnalán Sándor Annának Magyarországon gyakorlati terepismerete, sokszálú kapcsolatai éppúgy nem voltak, miként kerekedő, tisztes vagyona sem Hollandiában. Mégis hitte: ami a közösség és a kultúra kapcsán kialakult benne a világról, arra az óhazában is lehet várat emelni. Ez hajtotta, amikor majd három évtized után hazatért.

Terve szerint a megálmodott honi vállalkozása egyszerre lett volna a holland kultúra kikötője és magyar-zsidó szellemi műhely.

Könyvbe is alig fér, miként alakultak át az eredeti tervek.

– Anna, te hülye vagy? – kérdezték sorra honi barátok, ismerősök, hivatalok jó szándékú bürokratái, amikor elővezette a vendéglátás és színház kapcsolatára épülő ötletét.

Persze akadtak vállalkozók is, akik mertek vele nagyot álmodni. Velük csak annyi baj volt, hogy amikor a valósághoz kellett volna fazonírozni a víziókat, inkább továbbszunyáltak.

Visszatérve sok egyébre is rácsodálkozott Sándor Anna. Például arra: nem csak a magyar taxisofőrök tértek át szépírókról a bulvárra. A publikum java része pedig nem csupán a szappanoperahősöket veszi körbe gyermeki áhítattal. A politika történéseit is porondra képzelik. Ki-ki zsigerből ünnepli, vagy fújolja kissé nehéz mozgású „artistáit”.

Mondhatni: kultúrája lett nálunk is kórusoknak. És – mára ez is világos – gyakran takarásban, az elfüggönyözött homályban dőlnek el a fontosabb dolgok.

Sándor Anna az árnyékba borult részeket ma is kerüli. Állítja: vállalkozóként kezdeti tudatlansága volt legkomolyabb tőkéje. Nagyobb rálátással már a startnál megtorpan. Végül holland párja és gyermekei jóváhagyásával „verte dobra” holland ingatlanukat. Bankkölcsönnel kiegészítve hozta tető alá a Dob utcai lerobbant épületből a Spinoza Színházat.

Apró színpadán kabarék mellett dráma, saját „rendelésű” operák is helyet kapnak. A fellépők között rendre lehetőséghez jutnak pályakezdők és állás nélkül maradt művészek. A Spinoza Színház közéleti – vagy éppen individuumok privát világát egyként érintő – beszélgetéseit olyan nevek fémjelezték, mint Popper Péter, Heller Ágnes, Ungvári Tamás, Bächer Iván.

A kultúrcentrum szellemisége kezdettől szinkronban van a bejáratnál olvasható Spinoza-idézettel: „A lelket nem fegyver győzi le, hanem szeretet és nemes lelkűség." Persze ez ügyben sem lehet általánosítani.

A Spinoza Színház pár év után bekerült abba a teátrumi kategóriába, amelybe az amúgy alulfinanszírozott független színházak tartoznak. Ám a pályázatokon a Spinoza működéséhez még morzsákat sem nyert. Anna firtatni kezdte az okait. Több is akadt. Színházában sosem járt kurátorok tudni vélték például, hogy a Spinoza a pesti maffia törzshelye. Meg arról is szólt a fáma: multimilliomos hollandus a tulajdonos.

Sem ez, sem az nem fedi a valót. Működésük egyik titka: Anna mikrovilágában harmónia van. Férje, két fia ma is szurkol: ne térjen le a pályáról. Hiszen kudarc csak hasonlót vonz. A küzdés kapcsán pedig Madách rég megírta a lényeget. Tudja ezt idősebb fia, aki Bordeaux-ban borász, és a fiatalabb is, aki ugyancsak külhonban lett agykutató, de most itteni vállalkozáson gondolkodik.

Sándor Annának inspirációt jelentenek a Spinoza közönségének visszajelzése is: egy biztató, köszönő szó, mosoly, baráti érintés. Mind igazolja: van, amiből szinte bármely talajon lehet várat építeni. A Pro Urbe-díj, vagy a mostani civil kitüntetés is izmosítja elszántságát.

A világra nyitott külhoni barátai manapság gyakran kérdezik: meddig élhet a remény, mikor fogy ki a szufla ott, ahol a mai történésekben mintha a történelem ismétlődne. A Spinoza Színház alapítójának erre is van filozofikus válasza. Tapasztalat is szól belőle, amikor Ben Guriont idézi: „Aki nem hisz a csodákban, az nem realista.”