A rombolás kurzusa

- A Hedda Gabler Ibsen egyik legvitatottabb műve. Sokan zseniálisnak tartják. Mások szerint kissé elavult. Tény, nem nagyon létezik már nálunk az a jól szituált, unatkozó középosztály, amelyet a darab főhősnője is képvisel.

– Hedda Gabler egyáltalán nem tipikus hőse korunknak. Ahogyan Hamlet sem az. Ő mégis emblematikus alakja az önmagával vívódó, cselekvésképtelenné vált embernek. Hedda Gablert női Hamletként is emlegetik, mivel ő sem talál kiutat a nyomasztó, fojtogató társadalmi közegéből. Mindent elpusztít maga körül, végül belehal céltalan, kilátástalan életébe. De a történetét nem akartam direkt párhuzamba állítani a jelenünkkel. Sőt inkább a távolságot szerettem volna jelezni azzal is: a díszletek, a jelmezek a XIX. század végét idézik. De persze a közérzet, az nagyon-nagyon ismerős.

– Nem tart attól, hogy a kritika így avíttnak minősíti az előadást?

– Nehéz megítélni, mi számít manapság újszerűnek a színházban. Ha túl sokszor játszunk farmerban klasszikusokat, a „kosztümös” előadás tűnhet szokatlannak és izgalmasnak. Nem olvastam még a kritikákat, nem is igazán érdekelnek. Bizonyára vitatnak majd sok mindent, beleértve a szereposztást, hiszen Heddát általában negyvenes színésznők alakítják. A Radnóti Színházban fiatal színésznő, Petrik Andrea játssza, mert a darab számomra elsősorban a fiatalkor válságairól szól. Hedda Gabler sem szerelmet, sem hivatást nem talál, képtelen önállóvá válni, kitörni otthonról. Hány fiatal él hasonlóan a mai Magyarországon? Ibsent mindig akkor rendezek, amikor úgy érzem: közállapotaink annyira zűrzavarosak, hogy érdemesebb a nagy emberi történetekhez fordulni. A magánélet drámái révén hitelesebben lehet életérzéseinkről beszélni. Olyanokról, amelyek manapság is fojtogatóan ismerősek.

– Amikor legutóbb, 2005-ben interjút adott nekünk, nagyon is izgatták a közéleti kérdések. Főleg a korrupció témája foglalkoztatta. És most?

– Kilenc éve még nem lehetett előre látni, hogy a korrupció ilyen mértékben eszkalálódik, és mindent behálóz majd. Régóta alapkérdés: a modern nyugati demokrácia felé haladunk-e, vagy Kelet felé vesszük az irányt? Az elmúlt években nem csupán politikai és gazdasági értelemben balkanizálódtunk. A szellemi korrupció is elképesztő mértékű. Sokan úgy érzik, nem csak anyagilag váltak nincstelenné: az eszményeiket is ellopták. A szabadság és a szolidaritás ebben az országban szinte már semmit nem jelent. Üresen kongó szavak. Devalválódott értékek. Rég túl vagyunk azon, hogy higgyünk az efféle jelszavakat hirdető politikai szónokoknak. De hogyan lehet élni ideálok és morális elvek nélkül? Mi van az erkölcsön túl? Ez az, ami mostanában a leginkább érdekel. A Hedda Gabler tükröt mutat egy olyan világról, ahonnan eltűnt a szabadság és a szépség, ahol csak érdekkapcsolatok maradtak. És aki nem tud ehhez igazodni, fölöslegessé válik.

– Az előadás kapcsán nyilatkozta: a felesleges ember problémája világjelenség. A magyar társadalomban például rengetegen érzik úgy, hogy nincs rájuk szükség.

– Sokféle történelmi, szociológiai oka lehet ennek. Mivel feleségem szociológus, általa ma már talán pontosabban értem ezeket a
jelenségeket. A rendszerváltás után százezrek veszítették el a munkájukat, s ezzel társadalmi kapcsolataikat is. A lakosság többségének egyszerűen nincs dolga, feladata itthon, és – akárcsak Ibsen hősei – nem lát semmiféle célt maga előtt. Persze vannak, akik bejárnak dolgozni a kis fizetésükért, nekik legalább van helyük valahol, de attól még ugyanúgy küszködnek a fölöslegesség érzésével. Mintha túl sokan lennénk itt, nincs szükség ránk ahhoz, hogy eldöcögjön valahogy az ország. Nyilván ez vezetett el a tömeges emigrációhoz is, amely a fiatal értelmiségi réteget fájdalmasan érinti.

– Ön is fölöslegesnek érzi magát?

– Nem kívánnék nosztalgiázni, de a kultúrának, a színháznak centrális szerepe volt a rendszerváltás előtt. Mára mi, színházcsinálók is marginális helyzetbe kerültünk. Tisztában vagyok azzal, hogy lényegtelen a munkánk, de nem engedem, hogy a szívemet betöltse ez az érzés. Én már nagyon fiatalon erre az egyetlenegy lapra, a színházra tettem fel az életemet. Nem vagyok csalódott, ha arra gondolok, mennyi szépet és jót kaptam a pályámtól. Nem a díjak számítanak, hanem azok a nézők, akiket az előadásaimmal megszólíthattam, szórakoztathattam negyven éven át.

– A színházi emberek gyakran panaszolják, hogy a szakma társadalmi presztízse elveszett. Holott a teátrumok telt házzal játszanak.

– Ez igaz. A rendszerváltás előtti években a színháznak sikerült nagyon sokak számára „nélkülözhetetlenné” tennie magát, amit nemcsak a politikai bátorságával, de elsősorban a színvonalával ért el. Ebből sok minden megmaradt, öröklődött. Ám ha megnézzük a színházak műsorstruktúráját, már nem annyira pozitív a kép. A repertoár eltolódott a szórakoztatóipar irányába. A művészi értékeknek még van néhány „bástyájuk”, például Budapesten négy-öt színház, köztük a Radnóti is. Amolyan értékmentő utóvédharcokat folytatunk. Én sokfelé rendezek vidéken is. Az eltelt évtizedek alatt annyit már kiküzdöttem magamnak, hogy megmondhatom, mit szeretnék rendezni. De azért szinte mindenütt az az első kérés, hogy lehetőleg vígjáték legyen. A Hedda Gabler premierjén művészkollégák jöttek oda hozzám, és gratuláltak: milyen nagy lehetőség, hogy a jelenlegi körülmények között egyáltalán létrejöhetett ez az előadás.

– A darab egyik értelmiségi hőse – nagy reményekkel induló, de aztán lecsúszott író – megírja „korszakalkotó” művét a kultúra jövőjéről. Aztán elveszíti a kéziratot. Ha önnek kellene írnia a honi kultúra jelenéről és jövőjéről, mi az, amit mindenképp elmondana?

– A jelenlegi jobboldali kultúrpolitikai vezetés rendszerváltásról beszél. Én leginkább elitváltást látok. Gyakran volt erre példa korábban is a történelmünkben. Állítólag Nyugat-Európában vagy Amerikában a kormányváltások után csak a legfelsőbb kormányzati tisztségviselőket cserélik le, a művészeti és tudományos élet vezetői a helyükön maradnak. Nem éltem külföldön, nem ismerem az ottani viszonyokat. De azt gondolom, idehaza nem is az elitcsere a legnagyobb baj. Hanem az, hogy az új kultúrpolitikai kurzus vezérei úgy gondolják: mindent le kell rombolni abból, amit az elődeik felépítettek. Megszűnik a kontinuitás, amely a szellemi élet alapja, amely nélkül elképzelhetetlen egy nemzet kulturális fejlődése.

– Idén választások lesznek, s nem tudhatjuk, ez a művészi életben milyen irányváltásokat hoz. Ám a demokratikus ellenzéki pártoknak egyelőre nincs kulturális programjuk.

– Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a balliberális oldallal rokonszenvező művészek ennyire szkeptikusak. A kultúra sem az utóbbi négy évben, sem a szocialista kormányzás alatt nem volt fontos. A kultúra nem hoz szavazatokat. A színházak támogatottsága tovább csökkent, de tragikusnak az alternatív társulatok anyagi ellehetetlenítését tartom. Ez ellen többször szót emeltem. Ahol a művészeti, szellemi megújulásra nincs igény, nincs pénz, ott a kultúra jövőjét pazarolják el. Ugyanakkor nekünk, értelmiségieknek nincs miért panaszkodnunk, hiszen mások nálunk sokkal rosszabbul élnek. Négymillió itt a szegény. Nem lennének ennyien, ha a nyomor felszámolása a mindenkori politika számára tényleg fontos lett volna. De olyan korban élünk, amelyben a legfontosabb dolgok nem számítanak. A pénz számít, a pozíció, a hatalmi függések. Ez az alapja rossz közérzetünknek. Szerintem ezzel kell szembesítenie a színháznak is.