A pokol kalauza a berlini ügyvéd

„A büntetőbíróság Berlin-Moabitban van, ebben a szürke városrészben, a nevéről senki nem tudja pontosan, honnan ered, hangzása kissé a szláv nyelvekben a mocsarat jelentő szóra hasonlít. A bűnügyügyeket tárgyaló bíróságok közül Európában ez a legnagyobb. Az épületnek tizenkét udvara és tizenhét lépcsőháza van. 1500 ember dolgozik benne, köztük 270 bíró és 350 ügyész. Mindennap mintegy 300 főtárgyalásnak ad helyet, 80 nemzetiséghez tartozó 1300 ember ül itt vizsgálati fogságban, és naponta ezernél több látogató, tanú és perben érdekelt keresi fel. A bíróság évről évre közel 60 000 büntetőeljárást folytat le. Ennyi a statisztika” – olvasható Ferdinand von Schirach Ártatlan? címmel frissen megjelent (2011) kötetének az Igazságszolgáltatás című fejezetének bevezetőjében.

Ha az idézet felől nézem, valójában csak idő kérdése volt, mikor jön majd egy jogvégzett ember kellő írói vénával, aki válogatva abból a hihetetlen mennyiségű bűnügyből, ami csak a német főváros bíróságán terítékre kerül, könyvet ír.

A Berlinben ügyvédi praxist folytató szerző 2009-ben szabályosan berobbant az irodalmi életbe, amikor Németországban megjelent a Bűnös? című (11 meglepő bűnügyi eset alcímmel) kötete, ami a Partvonal Kiadó és Várnai Péter műfordító jóvoltából már 2010-ben magyarul is elérhetővé vált. (Időközben tucatnyi nyelvre ültették át a művet.) A helyzet azonban úgy áll, hogy von Schirach döntő többségében azokat az eseteket gyúrta történetté, amelyekben maga a védőügyvéd szerepét látta el.

Hogy az irodalom felől nézve van-e, lehet-e bármiféle jelentősége ennek a fajta személyességnek és ezen keresztül a személyes hitelességnek, meglehetősen messzire vezető kérdés volna. Bár ezt a feltevést még megelőzheti az a közbevetés: irodalom-e, irodalmi igényű-e az a tizenöt bűnügyi történet, ami a frissen megjelent Ártatlan?-ban szerepel? (Ugyanez a kérdés feltehető az ikerkötet, a Bűnös? kapcsán is.)

A kiadó dokumentum-krimi sorozatának darabjaként nevezte meg a német szerző mindkét kötetét, és ezek sorába még olyan fontos könyvek tartoznak, mint Roberto Saviano Gomorra és Petra Reski Maffia című műve.

A két von Schirach-könyv a mindennapok nagyon is létező valóságdarabjaiból építkezik, mégis elsőrendű törekvése, hogy irodalmi eszközökkel és irodalmi igénnyel: történeteket beszéljen el. Megítélésem szerint ezeket a célkitűzéseket sikeresen valósítja meg, és ebből a szempontból el nem múló csodálkozással szemléltem a hazai kritikákban azokat az egymásra licitáló ledorongolásokat, amelyeket a német ügyvéd első kötete kapott. Élményhiányos íróknak – és ebből nem kevés található – ajánlott olvasmány lehetne von Schirach, de tudom, az ilyesfajta jó szándékú ajánlásokat többnyire nem szokás megfogadni.

A szerző első kötetéről írva ugyanitt azt a már magam felülértékelte megállapítást tettem, hogy: „Nem szépíró, nem is akar az lenni.” Az Ártatlan?-t úgy olvastam – és ez átlagos befogadói magatartás –, hogy novelláknak, elbeszéléseknek tekintettem a történeteket. Az olvasó részéről ez bizonyára irodalmi hozzáállás. Az a tény, hogy ezek az esetek így vagy úgy, de megtörténtek, hozzáadtak valamit a kisprózákhoz, de bennem csöppet sem módosították eredendő irodalmi mivoltukat. Különben is, a dokumentarizmus oldaláról sem volna kikezdhető a kötet, mert akkor mit mondhatnánk Truman Capote Hidegvérrel című regényéről? A valóságot a maga legteljesebb egészében ábrázolni akaró írásműtől nem vonható meg a szépirodalmi besorolás.

Nagyon leegyszerűsítő szemlélet volna, ha fikcióra épülő szöveget az irodalommal, a non-fictiont a dokumentumirodalommal azonosíthatnánk. Léteznek köztes megoldások, léteznek átmenetek. Ha valamire, erre remek példa az Ártatlan? című kötet, aminek eredeti címe Schuld, ami első jelentésében adósságot és tartozást, második, némileg átvittebb értelmében bűnt, vétket és hibát jelent. Vagyis a műfordítás során egyáltalán nem érthetetlen módon csavartak egyet a cím értelmezésén, hogy más oldalról, mégis ugyanoda jussanak el: az ártatlanság kétségbevonásához, azaz (majdnem) a bűnhöz.

Lenyűgöző jogi és életanyag sűrűsödik össze az Ártatlan? című kötetben, amelynek mindentudó elbeszélőjét csöppet sem izgatják a 20. és a 21. század prózaíróinak az a dilemmája, ami az elbeszélhetőség és az ábrázolhatóság kétségbevonásával függ össze. Sokan úgy gondolják: ha a valóság nem ismerhető meg, akkor nem is ábrázolható. Finomítva: részben ismerhető meg, így csak részben ábrázolható.

Von Schirach a kortárs világirodalomnak azokkal a képviselőivel tart – Paul Auster, Ljudmilla Ulickaja, Michel Houellenbecq, – akik nem sok kételyüknek adják jelét, hogy a valóság igenis megragadható és ábrázolható. Ebből a szempontból sem véletlen, hogy a kötet mottójaként egy Arisztotelész idézet olvasható: „A dolgok olyanok, amilyenek.” Ha a szerző kötetének ilyen kiemelt helyén szerepelteti ezt az idézetet, bizonyára jó oka lehet rá. (Emlékezzünk csak arra, hogy az Anna Kareninát Tolsztoj azzal a mottóval vezette be: „Enyém a bosszúállás joga, és én megfizetek.”)

Az olvasó orientálására szolgáló mondatok jelentősége nehezen túlértékelhető. Ezt erősíti, hogy Ferdinand von Schirach korábbi kötete, a Bűnös? is mottóval indul. „A valóság, amelyről beszélhetünk, soha nem csupán maga a valóság” – találjuk a Heisenbergtől származó kijelentést. Tagadhatatlan a két idézet közötti feszültség, mert az utóbbi a valóság megismerésének és megismerhetőségének szempontjából sokkal kétkedőbb és árnyaltabb. Ez még akkor is igaz, ha sokkal inkább a tudományos megismerésre vonatkozhat, ami nem is meglepő, ha a mondat gazdája egy világhírű természettudós.

Arisztotelész mondata valóban belengi az Ártatlan? valamennyi történetét, de még ennél is többet : valamennyi lapját. „A dolgok olyanok, amilyenek” megfogalmazás azt üzeni, hogy varázstalanították és titoktalanították a világot. Minden az, ami. A mondat azt sugallja: ne kételkedj abban, amit látsz. Innen csak egy (logikai) lépés, hogy a valóság igenis megismerhető.

A reális szemléletmód, a realizmusra való képesség nagyon fontos tulajdonsága egy büntetőügyekben eljáró ügyvédnek. Ugyanez igaz egy íróra is. Ha abban a szerencsében lehet részünk, hogy a bűnügyi esetek feltárásában olyan fel- és alvilági kalauzra teszünk szert, mint von Schirach berlini ügyvéd, akkor garantált az egyedülálló olvasási élmény. És ne feledjük: az irodalomnak ez – bárki mondja ennek az ellenkezőjét, ne higgyenek neki – az egyik, ha nem a legfontosabb feladata.