A pincehelyiség kalapácsa
Hogy kijön négy ember egy stilizáltnál is stilizáltabb térbe (konkrétan egy pincehelyiség egyik sarkába), jelzésszerű jelmezekben, néhány, rafiából készült parókaszerűséggel – Ruttka Andrea leleménye – meg egy-két csörömpölésre alkalmas szerszámmal (ja, majdnem elfelejtettem a három hokedlit), és egy órára elvarázsol mindenkit.
Na, látják, ezt nevezem én színháznak.
Pontosabban, belevarázsol Petőfi jókedvű, csúfondáros eposzparódiájába, A helység kalapácsába. Ülünk ott, kényelmetlen, szűk székeken, egymás hátán-hegyén, közepesen temperált hőmérsékleti viszonyok között (mindamellett szűnni nem akaró köszönet a Nyitott Műhelynek, hogy befogadja az efféle produkciókat), mondom, ülünk ott erősen szerény körülmények között, aztán elkezdődik a játék, és mi minden bajunkról elfeledkezve csak azért szurkolunk, hogy a széles tenyerű Fejenagy baj nélkül lejusson a templomtoronyból, hogy a fondor lelkületű egyházfi ne hintsen konkolyt két szerető szív búzája közé (három a szerető szív, ebből jön aztán a bonyodalom), és hogy vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója (olyan ez a sor a magyar költészetben, mint a Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő) is elnyerje méltó jutalmát. (Bort, hogy őt idézzük.)
Fergeteges a játék, annyit mondanék. A négy színész (a rendező-narrátor Kováts Kriszta, és Bakos Éva, Jegercsik Csaba, Sándor Dávid) több szerepet is alakít, ellentétes jellemeket, sőt néha nemeket is, és persze mindannyian lubickolnak ebben a pompás lehetőségben. Ötlet ötletet követ, az ember csak azért nem nevet minden poénon, mert nincs rá ideje, már a következőn kellene nevetnie.
Egy ilyen vásári játék széles gesztusokkal, vastag színekkel operál, de a Kovátsműhely legújabb produkciójában arra is maradt idő és tehetség, hogy megannyi apró, jelzésszerű utalással – egy mozdulattal, hanggal, mozgással – mélyítsék el a szereplők a jellemábrázolást.
