A negyvenes generáció harcai – Szabó T. Anna a valódi szabadságról

– Nemrég jelent meg első novelláskötete, a Törésteszt, amely már sehol sem kapható. A könyvesboltokban az utánnyomást várják. Számított ekkora sikerre?

– Nagy öröm ez nekem. A versesköteteket nem kapkodják el, de azért azokból is volt, amit újranyomtak. Aztán 2015-ben megjelent egy kisregényem, a Senki madara, s bár kétszer is kiadták, még mindig kapható, mert sokan inkább kölcsönkérik. Kevesen tudnak két-háromezer forintot kifizetni egy kicsi könyvért. Az olvasó szívesebben ad ki pénzt nagyregényre, mert úgy gondolja, kap is valamit a pénzéért.

– A költők tehát örökös hátrányt szenvednek?

– Igen, pedig nagy verset írni nehezebb, mint regényt. A versnél rengeteget kell sűríteni, csiszolni. Nekem is van olyan versem, amit évekig írtam. A re­­gény előnye, hogy mindenki megérti a történetét, míg egy nehezebb kortárs verstől a prózafogyasztók megrettenek. Én kezdettől fogva írok verseket és novellákat is. Számomra mindkét műfaj alapvetően játék: a szerző kiléphet saját énjéből, más szerepekbe bújhat, más hangokon szólalhat meg.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Korábban nagy port kavart Vadász Géza A legfőbb tudomány című verseskötete, amely egy kéjenc öregúr erotikus költeményeit tartalmazta. A szakmában sejtették, hogy Vadász Géza az ön írói álneve?

– Azt hiszem, többen is tudták, de azért megtévesztésből a kitalált költőről fényképet is közöltünk a könyvben. A fotón látható nagy bajszú ember valójában a férjemnek, Dragomán Györgynek egyik 19. századi rokona. A játékhoz tartozott, hogy azután a Holmiban – már a saját nevemen – lehúzó kritikát írtam Vadász irritáló nőfaló rigmusairól. Egyébként kitaláltam egy költőnőt is egy „klasszika-filozófia szakos szupermodellt”, aki Párizsból küldte irományait a honi szerkesztőségeknek. Igazából mi másoltuk rá Gyurival a párizsi postabélyegzőt a borítékokra, és a verses küldeményeket bedobtuk az irodalmi folyóiratok levelesládáiba. Izgalmas kaland kreált figuráknak irodalmi nyelvet találni. De a játékon túl is azt gondolom: az írásban nem lehet egyneműnek lenni. A szerzőnek egyaránt bele kell élnie magát a férfi és női szerepekbe.

– Ezek szerint nincs külön női irodalom?

– Szerintem a női irodalomnak legfeljebb tematikus értelme van.

– Úgy érti, hogy mondjuk szülésről csak nő tud hitelesen írni?

– Ez akkoriban volt igaz, amikor a szülőszobákból az apákat kizárták. Amióta a férfiak is ott lehetnek a szülésnél, miért ne írhatnának róla– Ugyanakkor a két nem között még mindig vannak szociálisan öröklött kulturális különbségek, noha a mai modern társadalomban ezek is egyre inkább elmosódnak. Például fátylat senki nem visel már nálunk a hétköznapokban, de a ruhadarab mégis kifejezi azt a kulturális kényszert, hogy a nőnek nem illik leplezetlenül megmutatnia magát. Egy férfi írhat nyíltan erotikus verseket, de ha egy nő ír ilyet, sokan megbotránkoznak. És nem csak ebben köti a nőt a szerepe. Egy kritikus annak idején meglátogatta Szabó Magdát az otthonában, majd lejegyezte azt is, mekkora rendetlenség volt nála. Férfi írónál ez biztosan nem szúrt volna szemet. Elvárás, hogy egy nő legyen aranyos és simulékony: veszélyes, ha kemény önérvényesítő ereje van. Nemrég egy költőkollégámtól hallottam: meglepi, ha egy nő írásban kitárulkozik. A nőnek alárendelnie, rejtenie kellene magát. Ezért a női irodalom fontos tematikája, hogy miként lehet a kisebbrendűségi érzését, a szégyent, rejtőzködést az irodalom eszközeivel feloldani.

– Novelláskötetéről úgy nyilatko­­zott: leginkább a férfiak és nők kö­­zötti hatalmi harcok érdekelték. Miért?

– Írásaim hőseinek nincs idejük megállni, reflektálni az életükre. Ezek a történetek kimerevítenek egy-egy pillanatot, rávilágítanak azokra a helyzetre, amikor elrontunk valamit, hazudunk magunknak. A novelláim többsége haragból íródott.

– Kire haragudott?

– A férjemre, ki másra– Lehet bármilyen megértő, mégis ő a férfi, akivel harcolok. Ezt persze ő is tudja, sőt azt mondta: írjam ki magamból. Egyik novella sem szól konkrétan rólunk, de benne vannak a mi egymásnak feszüléseink is.

– Pedig önök kamaszkoruktól együtt vannak. Mindketten erdé­lyiek, a rend­­szer­­vál­­tás előtt települtek át a családjaikkal Magyarországra. Itt ismerkedtek meg tizenévesen, egymásnak mutatták meg első írásai­­kat. A kö­zös gyökerek és az irodalom is összeköti önöket, meg persze a két gyerekük. Nagyon erős szeretetszövetségnek tűnik ez.

– A köztünk lévő szeretetről, gyöngédségről sokszor írtam már versben. Különben szerelemről írni sokkal nehezebb, mint haragról, bánatról, halálról. A boldogságban nincs téma: természetes, mint a levegő. A szövetségünk nyilván nem jelent állandó nyugalmat, elég unalmas is lenne. Folytonos a küzdelem közöttünk. Gyuri amúgy is roppant szenvedélyes ember, hozzá képest én szorongó, kétkedő alkat vagyok. Nagyon nehéz a mindennapokban úgy szeretni egymást, hogy közben meghagyjuk a másik szabadságát, ne nyomjuk el őt. Novelláim szereplői is eldurvuló hatalmi harcokban élnek, ám köztük egyetlen szabad ember sincs.

– A párkapcsolatokban muszáj a szabadságról lemondani?

– Sokan már jóval előbb lemondanak róla. A szabadságra nevelést gyerekkorban kellene elkezdeni, akkor is, ha minden ellene hat. Én diktatúrában nőttem fel, ahol minden a félelemről, a szabadság szorongató és fájdalmas hiányáról szólt. Ugyanakkor szép példáit láttam a családomban annak is, miként tudja az ember ilyen körülmények közt is megőrizni a szellemi függetlenségét. Nagyapám Szabó T. Attila nyelvészprofesszor volt, ő szerkesztette az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat. Kemény sorsa volt, ám megszállott tudósi munkáját sosem adta föl. Később, amikor átkerültem Magyarországra, és változott a politikai rendszer, arra is rá kellett jönnöm: a belső szabadság megőrzése nemcsak a társadalmi közegtől függ, hanem személyes élethelyzetektől, sőt életkortól is. A Törésteszt főhősei többnyire negyvenen túli férfiak és nők. Az én generációm tagjai.

– Mi korlátozza a szabadságukat?

– A leosztott szerepek. Nehéz az egónkon, önzéseinken felülemelkedve tel­­jesen átengedni magunkat a másiknak úgy, hogy ez ne váljon önfeladássá. Nehéz igazi elfogadással szeretni bárkit is, pedig enélkül, azt hiszem, nincs valódi szabadság. A negyvenes életkor talán a legkeményebb. Sokaknak már kamasz gyerekeik vannak, akik könyörtelen őszinteséggel szembesítik szüleiket megalkuvásaikkal. Az én nagyobbik fiam 14 éves, és mindig megmondja nekem, mit csinálok rosszul. Fájdalmas ez, de nagyon jó is, mert tudom, hogy igaza van. Negyvenesnek lenni nehéz, mert még át kell élni a gyerekneveléssel járó egzisztenciális kiszolgáltatottságot és felelősséget. Ha a házasság régi, azért kell egymásért harcolni. Ha a kapcsolat új, az összeszokás küzdelmes. Aki pedig egyedül maradt, a fenyegető elmagányosodással küszködik. A negyven fölötti nőknek nehéz teher a termékenység elvesztése is. Biológiai szinten is átélik, mit jelent a lemondás, az elengedés. Az idős emberek belső békéje abból adódik, hogy már mindenen túl vannak, túl a tragédiákon, temetéseken is. A negyvenes generáció azonban még mindennapos élet-halál harcait vívja.

– Két író együttélése sem egyszerű. Anyaként, feleségként nem érzi úgy, hogy sok mindent fel kell áldoznia az irodalmi pályán?

– A pályám úgy indult, hogy már két verseskötetem megjelent, miközben Gyuri még az első regényén dolgozott. Engem már ismertek irodalmi körökben, őt pedig még nem. Aztán szerencsére ez megváltozott. A gyerekek születése után sem éreztem, hogy bármit is fel kellene adnom: a vershez elsősorban ihlet kell. Igaz, én nem tudok abban a munkatempóban dolgozni, ahogyan szeretnék. Leginkább éjszaka megy az írás, viszont délelőttönként, amikor a gyerekek iskolában vannak, nehéz alkotó munkát végeznem. Ilyenkor szoktam műfordítani. Munkahelyem sosem volt, munkám viszont rengeteg. Fontosnak tartom, hogy egy nő anyagilag is önálló legyen.

– Versírásból pedig, gondolom, nem lehetne megélni.

– A vers mellett ezért is csinálok mindenfélét, a fordítástól a színdarab- és tárcaírásig; csak tavaly három nagy nehéz verses drámát fordítottam le a színházaknak. Bár Gyuri azt mondja, ne vállaljak semmit. Régóta arra biztat: kezdjek nagyobb lélegzetű prózákba. Én is úgy terveztem, hogy a versek után regénnyel fogok jelentkezni. Több regénytervet is félbehagytam már, idő és makacsság híján, de a novellaírást nem hagytam abba, és most érett be ez a könyv.

– Pedig említette: az olvasók is többre becsülik a nagyregényeket…

– Csakhogy együtt élek egy íróval, és látom, hogy a maratoni regényírás mivel jár. Nem vagyok hosszútávfutó az irodalomban, de még lehetek. Egy kisregény például nem hangzik annyira riasztóan. Jó, hogy van, aki közben mellettem áll. Mi Gyurival az irodalmi pályát is végigküzdöttük egymás mellett. Amikor 2002-ben megjelent első regénye, A pusztítás könyve, nekem akkor adták ki a Fény című verskötetem. Megtanultuk, hogyan tartsuk egymást lelkileg is egyensúlyban. Kezdetben ez még nem ment zökkenőmentesen. Megtörtént, hogy mind a ketten egyszerre kerültünk írói válságba. Még nem voltak gyerekeink. Csak feküdtünk depressziósan a pici és sötét lakásunkban. Három napig fel sem keltünk. Akkor megfogadtuk: többé ez nem fordulhat elő. Nem lehetünk mindketten egyszerre mélyen. Valamelyikünknek mindig talpon kell állnia és kihúznia a másikat a sötétből.