A Mucsi – Abonytól színházi és filmes főszerepekig

Mucsi Zoltánról, akiről most jelent meg könyv, és a minap kapott életműdíjat a Vidor Fesztiválon, sokan azt gondolják, hogy civilben is hasonló, mint a szerepei jelentős részében. Hogy gyakran kiabál, sűrűn van felpaprikázott hangulatban, totálisan kiakadva. Az egész ország Kapa becenéven szereti.

2020. szeptember 19., 15:00

Szerző:

Na jó, totálisan kiakadva persze azért szokott lenni, de ezt halkan, dilemmázva, magát belülről is „őrölve” teszi, és az a kesernyés irónia, sőt gúny, ami a szerepeiben is tükröződik, az életben szintén a sajátja. Csak ez nem széles, akár hadonászó gesztusokkal, üvöltve tolul elő belőle, hanem csendesen, fogai közt szűrve a szavakat búsong bele a világba.

Temérdek alig elviselhető alak eljátszása közben lett elképesztően népszerű. Rajongótábora van, bár jó néhány szerepével azonosítva őt, még utálni is lehetne. Láttunk már ilyet azoktól, akik túlzottan beleélték magukat szappanoperákba. De nem, ő váltig és hosszú ideje fölöttébb népszerű. Állócsillag. Sztár. Méghozzá úgy sztár, hogy az egészen széles közönség számára, a kis falvakban is annak számít, de közben meg alternatív színházi sztár is, a vájtfülűek szintén roppant módon kedvelik, kimondottan vonzerő, ha úgy tetszik, kasszatöltő húzónév. Rá valahogyan senki nem nézett összehúzott szemöldökkel, hogy például a Munkaügyekben mit hisztizik menetrendszerű kiszámíthatósággal a képernyőn, vagy miért vállal el ezt meg azt, ugyan már miért adja el magát már ő is olcsón, miért adja lejjebb a színvonalat?

25. Művészetek Völgye fesztivál
Fotó: Szigetváry Zsolt

Lehet netán, hogy ő lejjebb se adja?! Esetleg cipeli magával a színvonalat, és ahol megjelenik, ott az is óhatatlanul ott van? Netán van egy olyan figurája, meghatározó személyisége, mint mondjuk Kabos Gyulának volt, aki bármilyen marhaság is zajlott körülötte, mindig a Kabos maradt, meghatározó, azonnal megjegyezhető fizimiskájával, pontosan körülhatárolható alakjával? De azért az sem véletlen, hogy elsőként a Hyppolit, a lakájban „domborított”, így az újgazdag Schneider Mátyás jut róla eszünkbe, s rengeteg film, amelyben szerepelt, kiesett az emlékezetünkből. Mert a Hyppolit a maga műfajában remekmű, de sok helyes kis rutinfilm nem állta ki az idő próbáját.

Kérdés, hogy miközben imádtam Jancsó Miklós kései filmjeit, azok kiállják-e? Én a korábbiakra tippelnék. De a Kapa-jelenség ezekből kezdett átszivárogni a köztudatba. Nem azért, mert ennyien néztek Jancsót, hanem amiatt, mert ekkor vált köztudottá, hogy megszületett két népszerűségre is alkalmas figura, ha úgy tetszik, ahhoz hasonlatos páros, mint amilyen Hacsek és Sajó. Azt már kevesebben tudják, hogy nem Jancsó az édesapjuk, ő inkább nevelőapának tekinthető, aki mindig éles szemével észrevette a fantasztikus lehetőséget.

Ez a lehetőség a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomban kezdett kibontakozni. Szerelemből született ez a produkció, sokfelől voltak a színészek, vagy egy évig is elhúzódtak a próbák. Lassan már senki nem hitt abban, hogy egyszer majd eljön a bemutató, amelyen ott voltam, és nyugodtan állítható, hogy euforikusan frenetikus volt. Mintha a temérdek munka, a bizakodás és a hitehagyottság, a több felől jött színészek, az ismertek és az akkor még névtelenek egymásra csodálkozása egy csapásra, vulkánszerűen tört volna elő ebből a szabadcsapatból. Ekkor tűnt fel igazán, hogy Mucsi és Scherer „jól állnak egymásnak.” Két mesterembert adtak. Egyikük sem végzett Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Mucsi hosszú, Szolnokon töltött évei során kupálódott ki, segédszínészként indult az akkor az ország egyik legkarakteresebb teátrumában. Scherer a Szkéné Színházban nőtt fel, leginkább Somogyi István erőteljes színészi tréningjein edződve, az Arvisura Színház csapatában játszva.

Fenemód eltér az alkatuk, a belső énjük szintúgy. Kettősükben igencsak építenek a különbözőségükre. Már a Szentivánéji álomban is Mucsi volt a szervezkedő, a véleményét mindig odamondogató, a megsértődős, a felháborodott, a magának szinte mindent kikérő, Scherer, azaz Pepe, merthogy a kettőshöz neki ugyancsak dukál becenév is, az elesettebb, de azért pattogós, a naivan vidám, a készséges, a csetlő-botló. Nevezhetjük őket bohócpárosnak, kabarépárosnak, és ezt a világért se lekicsinylően mondom. Mertek és mernek a falakig elmenően, időnként tán azokat is odébb tolva, harsányak lenni, egymást és a többi kollégát is inspirálóan rögtönözni, szertelen, némiképp kiszámíthatatlan tébolyt vinni a deszkákra, de akkorát, hogy az ember a haját tépte, hogy na ne, ezt már ne, ugyanakkor ez az egész már annyira abszurdba fordult, olyan őrületes tempóban halmozta a poénokat, hogy elementárissá vált. Eszelős szélsőségessége, visszafoghatatlanul megállíthatatlan nekiszabadultsága tette jóvá, egyedivé. Ilyen két érdekesen izgalmas, ennyire azonnal megjegyezhető fickót lehet szeretni. Alkalmasak arra, hogy emiatt hamar bekerüljenek a köztudatba, némiképp még ikonná is váljanak. Ha akár sokadszorra bemegy a Nézőművészeti Főiskola több századik előadására a közönség, ezt akarja látni, mint ahogy rajongott zenekara koncertjén sem maradhat el a kedvenc slágere.

A Don Quijote bemutatója a Szkénében
Fotó: Szigetváry Zsolt

És feltehetően ezt akarta látni Jancsó is, aki fajsúlyos filmjei után, melyekben világmegváltó hevület is volt, időskorában, temérdek dologból kiábrándulva, mindjobban elkezdte viccnek tekinteni a világot, iparkodott a lehető legkönnyedebben venni. Ehhez jött kapóra ez a két remek figura, nemigen hiszem, hogy mondjuk a Fényes szelekben tudott volna velük mit kezdeni. De azt pazarul jelképezték, hogy próbáljunk nem belehalni abba, amiben vagyunk. Használjuk a nagy múltú pesti humor gazdag tárházát, ami még háborúk idején is segített a túlélésben. Olykor kacérkodjunk azzal, hogy bizonyos dolgokat lehet kicsit félvállról is venni, ahelyett, hogy gyomorvérzést kapunk.

Mucsinak civilben is van hajlama a lógó orra, civilben is képes messzire szomorúságot árasztani. Mégis valahol a lelke legmélyén megbújik benne fantaszta módon a hit, hogy lehet jobbítani azon, amit nehezen viselünk el. Ezért tudta jól eljátszani Don Quijotét, a nagy fantasztát, aki váltig, már-már a halálból visszatérve is hitt abban, hogy vannak makulátlanul jó emberek, a rossz pedig mer nem hátmögöttien, hanem nyíltan szembeszegülni, és kard ki kard legyőzhető. Naná, hogy Scherer volt Sancho Panza. Ott voltam a nem sokkal a pandémia előtt tartott búcsúelőadáson. Alig tudtam magam rá bekönyörögni, olyan pótszékes, zsúfolt ház volt.

Mucsi a topon van. A király beszédében, a József Attila Színházban ő az a pokróc, bárdolatlan beszédtanár, aki az elveszettnek hitt dadogó hercegből királyt csinál. Az Eleven éjszakában egy totális színpadi ramazuriban vesz részt, ahogy az EztRádban szintén, bár némileg másképp. A Kutyaharapásban egy gengsztersztori-paródiában tobzódik, a Tizenkét dühös emberben kellőképpen dühös. A Karinthy Színházban, az amúgy Scherer által rendezett Piszkosak előadásában csak az utolsó öt percben jelenik meg, akkor viszont a szerzőként, Rejtő Jenőként. Felülről, lépcsőn érkezve, elhúzott szájjal, pikírt fintorral végignéz azon a színpadon, amelyen kő kövön nem maradt. Elege van ebből, ám a szemében már ott a bölcs megbocsátás is, hogy ő látta, kiismerte mindezt, de túl van már e mai kocsmán. Remekbe formált epizódalakítás. Sűrítetten, töményen mond véleményt.

Aki ezt igen ütősen tudja, az megérett arra, hogy életműdíjat kapjon a Vidor Fesztiválon, és beszélgetőkönyv szülessen róla Bérczes László számítógépéből, aki már Szolnokon is beható figyelemmel kísérte a pályáját, és egyáltalán nem mellesleg rendezte is. A tőle megszokott, módszeres alapossággal végigmesélteti vele, hogyan lesz az abonyi melósok gyerekéből, egy szakmunkástanulóból vezető budapesti színész, országos hírű színházi előadások és tévésorozatok főszereplője?

Az Európa Kiadó által megjelentetett kötet címe nemes egyszerűséggel „Mucsi Zoltán”. Szerintem elég lett volna annyi, hogy Mucsi vagy A Mucsi. Hiszen eljutott a legmagasabb fokra, amikor valakinek a vezetékneve márkanévvé válik, ezt kimondva, úgyis mindenki kapásból rá gondol.

A Fidelio hosszas kutatómunkájának köszönhetően egy olyan televíziós riportfelvétel került elő Ország Liliről, aminek a létezéséről mindezidáig senki sem tudott. A festőművésznő születésének évfordulója alkalmából a Fidelio a nyilvánosság elé tárja a felvételt.