A mi Ronunk
Műcsarnok volt tervbe véve, Mi a magyar?, kortárs képzőművészeti válaszok az önazonosság kérdéseire – a plakáton piros meg zöld paprika között a felirat, már attól jókedvem lett. Úgyhogy vidáman bandukoltam keresztül a Városligeten, amikor jött a hír a Zoli úr álarcában, hogy egy százéves belga motoros, aki éppen átkerekezi magát az egész földkerekségen, tizenegykor megpihen egy kicsit a Közlekedési Múzeum oldalában: ezt látni kell, gondoltam, a magyar nem szalad el, de a belga igen.
Odaérvén aztán kiderült, hogy a hír igaz ugyan, de nem a motoros belga, hanem a motor, nem a motoros százéves, hanem szintén a motor, a többi stimmel. A motorost Ronnak hívják, új-zélandi születés, de ausztrálnak vallja magát, és még alig több mint hetven. Álltam ott a múzeum oldalában, kicsit lógott a nyelvem, végül is két megállónyit gyalogoltam, és néztem ezt az ezüsthajú, törékeny bácsit, a csudára kiglancolt motorja mellett, és boldognak látszott. Egyetlen levegővel nyilatkozott fűnek és fának (az egész média rámozdult az eseményre, erős uborkaszezon van), elmondta, hogy negyven éve van birtokában a járgány, hogy több nagy utat megtett már, hogy mindent a feleségének köszönhet, és hogy még sosem járt Magyarországon, pedig milyen kedves egy ország. Arra a riporteri kérdésre (Kutyák és Lovak, ahogy láttam), hogy mi volt a legnagyobb élménye az úton, az emberekkel való találkozást említette. Irigyeltem, annyit mondanék.
A motor is kitett magáért, egy százkét éves FN (ez mit jelent, azt is milyen jó volna tudni!), négy dugattyú, csupa pompás sárgaréz, reméljük, nem lopják ki alóla a határig. Célokért élni és újabb célokat kitűzni, ez a hosszú élet titka.