A mestergyilkos
Nem kell megnézni. Nem kötelező. Nem is ajánlott. Aki már látott vérben tapicskoló, füstben fürdőző akciómozit, az bátran kihagyhatja. Tucatfilm. Sem.
A magyarul furán szóló cím tulajdonképpen bérgyilkost takar – nekik mostanában megy felfelé az ázsiójuk. A Google 0,2 másodperc alatt 17 500 találatot ad ki: bérgyilkos a szomszédom, az albérlőm, az utasom, a házastársam és a többi formában.
Bérgyilkos az, aki nem hirtelen felindulásból öl (nálunk hirtelen felindulásból legfeljebb sikkasztanak, s ha lehet, folytatólagosan), hanem iparszerűen. Létszám-leépítési ügyintézőként. Hideg hónaljjal. Itt is. Kacifánt csak akkor támad, ha a mestergyilkos segédgyilkost is vesz maga mellé, aki ambiciózus és bosszúálló. Itt aztán valakinek pusztulnia kell. („Főszereplő nem hal meg” – mondta hatéves unokám, nagy életbölcsességgel.)
A történet dramaturgiája ellenáll annak a feltételezésnek, hogy különös elmebeli erőfeszítésekkel rakták volna össze a sztorit. Erre semmi jel sem mutat. A kiagyalók sokkal többre tartották a lábat, amellyel jó nagyokat lehet rúgni, mint a fejet, ami gondolkodásra is használható. És persze mutatványosan lehet elhelyezni rajta sebet, vart, vért, paradicsomot. Másra nem is kell.
A durva verekedések sorozata közbeni rövid pihenőkben ismerkedhetünk az öldöklő bérgyilkosok egyszerű, átlátható, üzletileg megalapozott életfilozófiájával, emberünk komolyzene-szeretetével, pedantériájával, titkos vágyaival (hajózni szeretne, de hiába). S a szakmában működő másik bérgyilkos vonzalmaival. (Csivava + fiatal fiúk, nem egyszerre.)
Láttunk már ezeknél szerethetőbb bérgyilkost is, olyat, akinek volt némi iróniája, aki ki-kikacsintott, s tudtuk, ő is tudja, hogy mi is tudjuk, hogy...
Egy nagy színész szerepel a vásznon, Donald Sutherland, de sajnos hamar lelövik. A túlélőket (addig, ameddig), Jason Stathamot és Ben Fostert Simon West rendezte. Le.
