A mérvadó folyóiratok halála

A Nemzeti Kulturális Alaphoz beérkezett pályázatok száma 9 ezerről idén 13 ezerre nőtt. 36 milliárd forintot pályáztak meg, de ebből csak 3,6 milliárd forint jutott a támogatásra. A művészeti és kulturális folyóiratok támogatására 1,4 milliárd forint pályázati igény jelentkezett, erre a célra az NKA azonban csak 508 milliót tudott fordítani. Ez az összeg a fele sincs annak, amennyit a kisvárdai stadion építésére fordítanak, ahol még sosem voltak 350-nél többen. Így a folyóiratok pályázóinak csak 70 százaléka kaphatott támogatást. A maradék 30 százalék semmiféle támogatást nem kapott. Számos kulturális és irodalmi folyóirat 1-2 millió forintért próbál foggal-körömmel küzdeni, sikertelenül. Matolcsy György jegybankelnök egyetlen hónap alatt kap fizetésül ennyit. A támogatási pénz elosztásáról a különböző irodalmi és művészeti kollégiumokból megválasztott bizottság dönthetett. Tehát az NKA bizottsága, állítása szerint, átadta a döntést a Szépirodalmi Kollégium, az állítólagos szakma kezébe. „Nincs pénz, de legalább dönthetsz arról, hogy mit nem osztasz el!”

Balog Zoltán kultúráért felelős miniszter, az NKA és a felettük uralkodó Orbán-rezsim idei döntése számos nagy múltú folyóiratot tett tönkre teljesen. Voltak azonban, akik jól jártak: a Hitel, a Magyar Napló és a Kortárs lapok mind tízmillió forint feletti támogatásban részesültek. A Hitel 12 millió forintot kapott, a Magyar Napló 16 milliót és a Kortárs 11 milliót. De vajon miért éppen ezek a folyóiratok kaptak radikálisan több pénzt? És vajon mi lesz akkor a jelenlegi folyóirat-támogatás nyerteseivel, ha más politikai párt kerül hatalomra?

A 2000 irodalmi és kulturális havilap az NKA-tól semmiféle támogatást nem kapott. Margócsy István irodalomtörténész, a lap egyik alapító szerkesztője szerint az NKA és a kuratórium egyáltalán nem minőségi és szakmai szempontok alapján döntöttek. Továbbá kíváncsi lenne arra, hogy a kuratórium valóban érdemes irodalmár tagjai vállalnának-e egy olyan véleményt, miszerint a 2000 szakmailag, minőségileg alacsonyabb rendű lett volna, mint a javadalmazott folyóiratok. Csontos Jánosnak, aki a fentebb említett Szépirodalmi Kollégium bizottsági tagja, az az állítása, hogy a 2000-nek alacsony példányszáma miatt nem adták volna meg a támogatást, egyszerűen hazugság vagy torzítás: a 2000 tavaly 900 példányban jelent meg, és nem valószínű, hogy a többi lap ennél sokkal jobban teljesített volna. Ebben a döntésben tehát komoly kultúrpolitikai szempontok kellett hogy szerepet játsszanak.

Lapunk kérdésére, hogy mi lesz a 2000 szerzőivel, íróival, költőivel, kritikusaival és tudósaival, Margócsy István ezt válaszolta: a 2000 szerzői és szerkesztői e döntéssel nehéz helyzetbe kerültek, a publikálási lehetőségeik egyébként is nagyon beszűkültek. A 2000 megpróbálkozik az internetes működéssel e-folyóirat formájában, de ennek a lehetőségei még felderítetlenek. Mindazonáltal Margócsy úgy gondolja, hogy a nem kevés kitűnően képzett és elmés fiatal kritikus bizonyára meg fogja találni majd a maga fórumát. Szemléletük ugyan sokban más, mint az ő nemzedékéé, csakúgy, mint ahogy az irodalom is másféle utakat keres.

Új közös szellemi felületet

Szilágyi Ákos költő, esztéta szintén részt vett a 2000 alapításában. Szerinte a nyomtatott folyóirat mint műfaj azért van halálra ítélve, mert nincs olvasóközönsége. A teljes nyomtatott folyóiratot pedig azért nem érdemes feltölteni az internetre, mert a nyomtatott és az online forma teljesen más műfaj. A kigolyózott folyóiratok számára az lenne a legjobb megoldás, ha az értelmiségieknek lenne egy közös projektje, amely mögött nagynevű költők, írók állnának. Egy ilyen nagy ívű, közös projektre már lehetne támogatásokat kérni. Az értelmiségnek össze kellene ülnie és beszélni egy nagy szellemi felület létrehozásáról.

Egy olyan autoriter hatalom, mint az Orbán-kormány, nem tárgyal az értelmiséggel. Egyszerűen csak kijelenti: holnaptól megszűnnek az olyan nívós lapok, mint a 2000, a Holmi vagy a Literatúra. Az Orbán-kormány tekintélyuralmi, szellemiségellenes, értelmiségellenes, gyanakvó, ellenséges, diktatórikus, féldiktatórikus rendszere rokon tulajdonságokat mutat a Kádár-rendszerrel. 1983-ban a Mozgó Világot nemcsak hogy egyszerűen betiltották, de nem folyósítottak támogatást sem és nem lehetett magánpénzből sem fenntartani. A Kádár-rendszerben csak állami folyóirat, állami állás létezett, ezért úgy váltották le a régi szerkesztőséget, hogy egyszerűen elbocsájtották őket az állásaikból.

A 2000-nek, akárcsak a „híres” régi Mozgó Világnak, nincs lehetősége fennmaradni – mondta el a 168 Órának Szilágyi Ákos. Egyrészt mert nem tudja fenntartani az olvasóközönség, másrészt a példányszám folyamatosan csökken, mert fogy az összes folyóirat olvasóközönsége. De ez nemcsak a folyóiratokra, hanem a könyvekre is igaz. Csak a divatos szerzők könyvét lehet eladni, mondjuk Spiróét vagy a mostanság felkapott Röhrig Géza költőét, aki a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplőjeként vált híressé, és egyáltalán nem a verseivel. A folyóiratok honoráriumai megszűnnek, ezzel éhhalálra ítélik a pályakezdő magyar szerzőket. Magyarországon nincsenek magánalapítványok, amelyek támogathatnának egyes folyóiratokat, és az egyetlen nagyobb irodalmi díj, ami pénzzel is jár, az Aegon-díj, ami semmire sem elég.

A Kortárs folyóirat főszerkesztőjétől, Thimar Attilától azt kérdeztük, hogy áldás-e vagy átok, hogy radikálisan több pénzt kaptak más folyóiratoknál. Erre nem válaszolt. Viszont kifejtette, hogy a folyóiratok már 1990 előtt is szellemi műhelyként működtek és, hogy a mai és az akkori állapot között az volt a különbség, hogy a Kádár-rendszerben kötelező volt a munkavállalás, így dolgoztak sokan szerzőként és társszerzőként. 1990 után az általános támogatási rendszer felborult. A szellemi műhelyek egyrészről fennmaradtak, de nagyon sok folyóirat megpróbált más források után nézni. Thimar szerint a mostani döntés egyrészről nagyon sok mindenkit nehéz helyzetbe hozott, másrészről viszont jelenleg egy olyan struktúraváltás van folyamatban, amely az irodalmat hobbitevékenységnek tekinti, ezért nem hajlandó finanszírozni, hogy valaki íróként, költőként, újságszerkesztőként főállásban dolgozzék. Tehát alapvetően egzisztenciát alapítani művészeti és kulturális tevékenységre nem lehet.

Thimar elmondta, hogy amióta a Kortársnál főszerkesztő, arra törekedett, hogy sokféle támogatást tudjon szerezni, hogy ezáltal ne legyen kiszolgáltatva az NKA strukturális változásainak. A pénzt fel kell hajtani – közölte Thimar. – Évente több száz támogatást kérő levelet megírok, amire általában nem is kapok választ – magyarázta. Az teljesen mindegy lenne, hogy milyen kormány van Magyarországon, ha több pénzt fordítanának kultúrára, arányaiban ez nem hatna a folyóirat-támogatásokra. Valószínűleg a többi folyóirat is arra kényszerül majd, hogy a hiányzó támogatást magánmecenatúrából pótolja. Jelentős különbségek vannak a fővárosi és a vidéki támogatású lapok között. A vidéki lapokat általában a helyi önkormányzatok, a helyi cégek jobban támogatják. Ezzel szemben a fővárosi lapokat, mint mondjuk a Kortárs, a főváros nem támogatja, regionális szerepe nincsen.

A 168 Óra továbbá feltette azt a kérdést Thimar Attilának, hogy azokat a szerzőket, akik a 2000-ből a zéró támogatás miatt kiestek, felkarolja-e. A Kortárs alapvetően nyitott a jó írásokra – felelte erre Thimar. Bár az kétségtelen, hogy ha valaki beküld egy írást a Kortársnak, akkor 8-10 hónap is eltelhet, mire bekerülhet a számba. A Kortárs továbbá számos kulturális rendezvényt, pályázatot indított, amelyekre külön támogatásokat tudott szerezni.

Számos kérdésünk lenne még: mi lehet a jobboldali kultúrpolitika? Milyen célokat tűz maga elé? Vajon miért olyan emberek döntenek a kultúráról, akik nem alkalmasak rá? Az NKA miért nem tudott nagyobb keretet szerezni? Balog Zoltán miért nem tudott több pénzt megszavaztatni a kultúrának? A mai Magyarországon egyáltalán nincs szükség írókra, értelmiségiekre?