A Marcipánkirály
Különös könyv a Szamos Miklósé. Már a műfaját is nehéz volna meghatározni: valahol az emlékirat, a halotti beszéd, a novellafüzér és a panegirisz között kellene kijelölni a helyét, ha mindenáron dönteni akarunk.
A szerző (már itt is meg kell állnunk, hiszen a könyvet jegyző Szamos Miklós, mint megtudjuk, tollba mondta a történeteket Kelecsényi László írónak, aki aztán „lejegyezte” és megszerkesztette a művet) sorsregényként alcímezi munkáját, utalva a könyvben többször is előforduló gondolatra, miszerint a sorsát senki el nem kerülheti, s neki – miként atyja ezt többször a tudomására hozta – az a sors jutott, hogy cukrászdában szülessék, és ott is haljon meg. (Amire, őszintén reméljük, még hosszú ideig nem fog sor kerülni.)
Akárhogy is, a könyv igazi érdekességét az adja, hogy a – mára több részre szakadt – Szamos-birodalom megszületéséről és terjeszkedéséről kapunk belőle plasztikus képet.
Arról, hogyan indult el a mélyszegénységből egy cukrászlegény, hogy aztán újra és újra nagyokat álmodva (és néha nagyokat bukva: az ötvenes években például hét év börtönre ítélik tiltott szaloncukor-készítésért) végre a marcipánrózsákkal felérjen a csúcsra. Gazdag és híres cukrász legyen belőle, dinasztiaalapító, akinek leszármazottai mára uralják a cukrászbiznisz jelentős részét.
Ezek a könyv legjobb részei, a „szocializmus és kisipar”-történetek, amelyek komoly szociológiai adalékokat rejtenek a korszak kutatói számára. Erősek azok a fejezetek is, amelyekben a szerző saját útkereséséről, tisztelt-félt apjával való küzdelméről vall.
Az elméleti jellegű eszmefuttatásokból, okoskodásokból talán kevesebb is elég lett volna, ahogy a mellékes magánügyekből is, de hát Szamos Miklós – ez is kiderül – ellentmondást nem tűrő személyiség, aki mindig, mindenáron győzni akar, még akkor is, ha – szándéka szerint – az apja előtt tiszteleg.
Nem szívesen lennék az ellensége.
De szívesen voltam az olvasója.
