A lopott holmi

Adolf Hitlerről ismert, hogy festőnek készült, de gyenge képességeivel nem vették fel a bécsi Akadémiára. Mégis tovább rajzolgatott, majd amikor Führer lett, utólag akarta bizonyítani művészi elhivatottságát, szakértelmét. Segítségére volt ebben Hans Posse, a Drezdai Képtár igazgatója, jeles szakember, akinek tán egyedüliként sikerült befolyásolnia főnökét, csiszolva annak kispolgári ízlését. Hitler maga készítette el kedves terve, a linzi Führermuseum első skicceit, és emberei már a háború előtt járták a nagyobb európai múzeumokat, kezükben a Posse és Hitler összeállította listával, hogy számba vegyék: honnan mit érdemes majd Linzbe, Európa jövendő „művészeti fővárosába” vinni. Ideológia is volt hozzá: a legjobb alkotások úgyis Németországban készültek, vagy azokat ott őrizték, csak éppen elhurcolták őket még a napóleoni háborúkban, vagy az első világháború után. A nagy magángyűjtemények többsége pedig zsidó családok kezén volt – ez esetben pedig már magyarázni sem kellett az eltulajdonítást.

A lopásból szerencsére kimaradtak az „elfajzott” művészek, a kubisták, a dadaisták és társaik, akiket Hitler, az amatőr műértő már Mein Kampf-jában kiátkozott. Az ő alkotásaikat először a német múzeumok faláról vették le. Amit tudtak, azt Svájcon át kiárusították, a megmaradt több ezer műalkotást pedig 1939 márciusában, a csőcselék örömére, nyilvánosan elégették a berlini tűzoltóság udvarán. Feltehetően már akkor lophatta magának az idősebb Gurlitt, a „tisztogatással” megbízott négy szakember egyike, a fiánál most fellelt képek egy részét.

A megszállók a művészet igazi fővárosában, Párizsban is német alapossággal jártak el: műtörténészek, restaurátorok különleges alakulata hordta össze a gyűjtőhelyre, a Jeu de Paume képtárba a múzeumokból, a nagy magángyűjteményekből a festményeket, szobrokat, rajzokat. Csalódásukra a Louvre kincseire már nem tudták rátenni a kezüket, mert azokat időben elszállították és elrejtették, ám a többi köz- és magángyűjtemény, köztük a Rotschildok és más gazdag családok kincsei így is páratlan zsákmánnyal szolgáltak.

A Jeu de Paume termeiben száznál több német szakember válogatott: mely alkotások kerülnek majd a Führermuseumba (a megnyitását 1950-re tervezték), s melyek Carinhallba, Göring kastélyába. Neki külön megbízottai is dolgoztak a megszállt országokban, hogy gyarapítsák a birodalmi marsall gyűjteményét, s a kövér főember a negyvenes években húszszor utazott pompás különvonatán Párizsba, személyesen válogatni. Egyébként ami a francia zsákmányból nem kellett, vagy amit nem lehetett eladni, azt Párizsban is elégették. A képtár udvarán hamvadtak el Picasso, Klee és Max Ernst vásznai, rajzai.

Ám volt a Jeu de Paume-ban egy asszony, aki nélkül sok elrabolt műkincs soha nem került volna elő. Rose Valland művészettörténész tovább dolgozott a nácik mellett a képtárban, de titokban az ellenállást segítette: életét évekig kockáztatva figyelt, hallgatózott, átkutatta még a papírkosarakat is, így pontos nyilvántartást vezethetett arról, honnan milyen műtárgy érkezett, s hová, kinek vitték azt Németországba. Segítségével az amerikai bombázók elkerülték az általa megjelölt műkincsraktárakat, és Valland jelzésére a rablott kincseket szállító utolsó vonatot már sikerült feltartóztatni.

Ám a többi műalkotás már ott volt a szerte a Harmadik Birodalomban kialakított, ezernél több rejtekhelyen, kastélyok, kolostorok pincéiben, alagutakban, bányák vájataiban. Csak Lengyelországból vagy 20 milliárd dollárnyi műkincs, felbecsülhetetlen értékek a megszállt szovjet területekről, s volt ott persze a magyar „aranyvonat” mellett sok más, tőlünk elrabolt, elszállított érték is. Mind az amerikaiak, mind a szovjetek katonaruhába bújtatott szakértőkkel készültek a felszabadításra. Az előbbiek azzal a céllal, hogy felleljék és visszaadják az ellopott tulajdont, az utóbbiak, hogy hadizsákmányként elszállíthassák. Az amerikaiaknak gondot okozott az is, hogy némely tisztjük, katonájuk szeretett volna „emléktárgyakat” hazavinni, így sok helyütt „aknásított terület” megjelöléssel ijesztették el őket a kastélyoktól. A szovjetek nem alaptalanul állíthatták, hogy kirabolt, felperzselt múzeumaik, könyvtáraik fejében kártérítés jár nekik, s bőségesen ki is szolgálták magukat. Míg a híres Drezdai Képtár anyagát 1955-ben javarészt visszaadták a szovjetek az NDK-nak, s utóbb sok minden mást is, annál sokkal több német műkincs van máig orosz múzeumokban, vagy pihen ismeretlen helyen, raktárakban.

Hitler 1945 márciusában parancsot adott, hogy (minden egyéb mellett) a műkincseket is meg kell semmisíteni, ám ez a parancsa már nem teljesült. A legnagyobb rejtekhelyen, az ausztriai Altaussee sóbányájában, ahol 1943-tól ideális viszonyok között tárolták a legféltettebb darabokat, a bányászok a látszat kedvéért felrobbantották ugyan a bejáratot, de odabenn minden sértetlen maradt. Göring a bajor Berchtesgadenbe szállíttatta saját gyűjteményét, azt ott nagyrészt fel is lelték, kivéve azt a sok tárgyat, amelyeket a helybéliek elloptak.

Az amerikaiak a müncheni központi raktárban gyűjtötték össze a fellelt anyagot, amelyek javáról már korábbi kutatásaik alapján kezükben voltak az adatok az eredeti tulajdonosokról. Mintegy 700 000 műtárgyat vettek nyilvántartásba – nem keveset azért is, hogy azokra ne tarthassanak igényt a szovjetek. A katonai teherautókon való szállítgatás és a hosszú raktározás idején nem kevés tárgynak nyoma veszett, de voltak hírek egy katonai gépről is, amely műkincsekkel megpakolva repült annak idején az Egyesült Államokba.

A potsdami konferencia úgy döntött, hogy a műtárgyakat annak az országnak kell visszaadni, ahonnan származnak – a többi a kormányok dolga. Sem a németek, sem az osztrákok nem kapkodták el a dolgot. Nem egyszer évtizedek után figyelmeztettek a rablott műtárgyak tulajdonosai, örökösei arra: hány képük lóg még a közgyűjteményekben, amint erre magyar példák is voltak, vannak. A helyzet gyakran bonyolult, mivel sok darab a háború után vásárlás útján került múzeumokhoz, alapítványokhoz, így igen nehéz tisztázni az igazi tulajdonos kilétét. Ám még egyértelmű esetekben is nem ritkán nehezen kaphat igazságot a felperes. Látványos példa volt Egon Schiele híres képe, a Wally. A Rudolf Leopold, az ismert bécsi műgyűjtő és múzeumalapító birtokában lévő képet 1998-ben az eredeti tulajdonos örökösei a New York-i nagy Schiele-kiállításon elkoboztatták. Az osztrák kormány által is támogatott pereskedés 14 évig tartott, és több mint hárommillió eurójukba került az alpereseknek – mindhiába. Leopold már nem érte meg a döntést, amely szerint csaknem 15 milliót kellett fizetni a képért Lea Bondi Jaray egykori bécsi galériatulajdonos örököseinek. A 80 éves müncheni „remete”, Gurlitt közölte, hogy egyetlen képet sem hajlandó átadni.