A lángelme Milánóban
Nem olyan régóta, mondhatnám mostanában lett módunk arra, hogy a világ legjelentősebb operáinak, színházainak, múzeumainak produkcióit és reprodukcióikat lássuk-hallgassuk, a lábunkat ki sem téve Magyarországról. Házhoz hozza a csodálnivalót a mozgóképi dokumentáció.
Méltán számít ebben a műfajban elismertnek A művészet templomai című filmsorozat. Legújabb darabjának hőse maga Leonardo da Vinci, aki Milánó urának, Ludovico Sforzának volt udvari művésze-tudósa. (Ezeket a tevékenységeket épp nála elég nehéz szétválasztani.) Egy nagy kiállítás során számolt el tavaly egymással a város és a művész (maradjunk mégis emellett), ennek a dokumentációjával kedveskedik most e sorozat azoknak is, akik – nem lévén Milánóban – ezt a kiállítást nem láthatták.
Da Vinci itt festette meg Az utolsó vacsorát, valamint számos portrét készített az udvar szereplőiről. Közülük néhány (szó szerint) meg is elevenedik a vásznon: nagy hirtelen korabeli ruhába bujtatják a megcélzott aktort, aki aztán maga kommentálja korát. Ez a fiction-non fiction váltogatás a televíziós ismeretterjesztésben is gyakorlat, de nem mindig tetszik ott sem. Amiből sejthető: itt sem. A színészkedés funkcióját és tónusát nem találták ki, az bizony „kilóg” a filmből.
Nem így a megszólaltatott művészettörténészek! Egyikük például amiatt bírálta Da Vincit, hogy a kitűnő ötletekből és vázlatokból a maga korában semmit sem realizált. Úgy lehet: az egymás sarkára tapodó ötletek a puszta lehetőségükkel elszórakoztatták a művészt, de elkészítésükre nem inspirálták. Talán azért sem, mert sok minden más tudományos-technikai részlet még hiányzott a megvalósításukhoz. A tank, a repülő, a helikopter így aztán bevárta a dicsőséges huszadik századot...
(A művészet templomai: Leonardo da Vinci – a lángelme Milánóban. Rendezte: Luca Luccini.)
