A kísértés iskolája

De nem magasiskolája. Ámbár tanulhatunk belőle.

Javakorabeli házaspár úgy érzi: oda az ifjúság, a lobogás, a lebegés. Férfi (David: Liam Neeson) flörttel próbál kitörni. Asszony (Catherine: Julianne Moor) csak emésztődik. Gyanakszik. S mert a kétely mar, szeretne bizonyosságot szerezni. Kézzelfoghatót. E célra ott van a kis luxuskuruc (Chloe: Amanda Seyfried), akit felbérel: kezdjen ki a férjjel, és jelentsen. Ez lenne a „kísértés iskolája”.

Aztán semmi sem úgy sül el, mint eredetileg tervezték. (Beleértve a fesztelen urat is.) Az eszközlány egyszer csak átveszi az események irányítását, s ehhez annyiszor vetkezik le, ahányszor csak lehet. Szenvedélyes érdeklődése kiterjed az egész családra, markában akarja tartani a feleséget, a fiút, a férjet, a teljes felső középosztálybeli háztartást, nyoszolyástól, készpénzestől. Azonban a végzet (némileg bazedovos szemű kis-) aszszonya végül pórul jár, győz az új virulásokra képes régi szerelem, alakul a meglepetésparti. A kínos, két-három fenekű élményt meg majd beleírják forgatókönyvbe, s akad, aki meg is filmesíti. (Rendezte: Atom Egoyan.)

Magam azon egyáltalán nem akadok fenn, hogy ez a film egy korábbinak (Nathalie...) az újraforgatott, átkeresztelt változata. Nincs mindennap friss, vászonra való történet.

A remake nem természet szerint rossz. Lehet ilyen, lehet olyan. S ha azt is beszámítjuk, hogy más kor mást lát a régi történetben, új színészgeneráció másképp komédiál, más rendező mást emel ki – rendjén van minden felmelegítés. Hát hiszen szegény Shakespeare darabjait hányszor szabták meg újra s el... (Igaz, innen ő hiányzik.)