A kérdezés szenvedélye
Az egyik legismertebb televíziósunk. Táncsics Mihály-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének a tulajdonosa. Főszerkesztője volt az MTV legendás kulturális műsorának, a Stúdiónak, amely a rendszerváltó évek páratlan szellemi krónikája is. Az ő nevéhez fűződik például a Szabófalvától San Franciscóig című televíziós sorozat is, amely külföldön élő világhíres magyarokat mutatott be. A tévést az első Orbán-kormány idején menesztették az MTV-től. Azóta nem szerepelt képernyőn. S bár egy ideig a Budapest Média Intézet oktatási igazgatója volt, mára teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. A napokban ünnepli a hetvenedik születésnapját. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.
– Ha az ember hetven lesz, gondolom, visszatekint, összegzi az életét. Ön is így van vele?
– Nem szeretek nosztalgiázni, a számvetésen pedig már rég túl vagyok. Imádtam televíziózni és tanítani, gyönyörű pályám volt, kerek egész. Ám lezárult. Amikor annak idején elbocsátottak a köztévéből, önmagammal is szembe kellett néznem. Nehéz kérdésekre kerestem a választ: érdemes-e még valami újba kezdeni, maradtak-e megvalósítatlan céljaim? Már akkor azt mondtam magamnak: öreg kutya ne tanuljon új kunsztokat. Azóta eltelt tizenhárom év. A világmegváltást már a fiatalokra bízom.
– Visszavonult a nyilvánosságtól. Mivel tölti az idejét?
– Legszívesebben főzéssel: minden reggel bevásárolok, én készítem az ebédet a családnak. Rendszeresen úszom, olvasgatok, és ott vannak az unokák meg a barátaink is. Ám a legfőbb életművem, örömöm és büszkeségem a fiam, Tamás. A vaksága miatt állandó gondoskodásra szorul, ha nem biztosítanánk számára megfelelő hátteret, zongoraművész-pályája megsínylené. Szervezzük a fellépéseit, én viszem őt autóval mindenhová. Csak tavaly több mint hatvan koncertjére kísértem el, és tizenkét országba is eljutottunk. Ma már ő a család híressége, bár – nem dicsekvésképpen mondom – sokszor még engem is fölismernek. Meglep, hogy ennyi év után is emlékeznek a Stúdió műsoraira. Nem tagadom, jólesik.
– Neves kollégáival ellentétben ön nem írt memoárt a televíziós éveiről, noha az ön által főszerkesztett Stúdió adásai 1980-tól ’99-ig az ország szellemi és kulturális irányváltásait is dokumentálják.
– A rendszerváltás után csodálkozva figyeltem, hirtelen hány tévésről, újságíróról derült ki, mekkora ellenállók voltak az „átkosban”, „mártírként” küzdöttek a kádári diktatúra ellen. Furcsa, de én nem emlékszem olyan tévésre, akit politikai nézetei miatt rúgtak volna ki az MTV-ből akkoriban. Igaz, sokat kellett küzdeni a politikával. A Stúdió első adásait Aczél György főideológus be akarta tiltani, mert olyan alkotókat szerepeltettünk – Jancsó Miklóst, Szomjas Györgyöt, Cseh Tamást, Hobót vagy a mozgó szobrairól ismert Haraszty¨ Istvánt –, akiket az akkori kultúrpolitika épphogy megtűrt. De ha arról mesélnék, hányszor ültem Aczél parlamenti előszobájában, s hogyan ordítozott velem az öreg, úgy tűnhetne, mintha én is a szakma mártírja lettem volna. Nem voltam az! Végül is mindent megúsztunk, mindig meg tudtuk csinálni, amit akartunk. És közben fantasztikus művészekkel, világsztárokkal készíthettünk riportokat, interjúkat, a magyar televíziózás történetében először.
– A Stúdió szellemi műhely is volt, elképesztő nézettséget ér-tek el.
– Adásainknak kezdetben több mint másfél millió nézőjük volt. Ez akkor is döbbenetes szám, ha abban az időben még csak két országos csatorna, az M1 és az M2 létezett. Amerikából jöttek szakemberek tanulmányozni, miként lehet például Mozartról, Shakespeare-ről vagy kortársakról olyan műsort gyártani, amelyre enynyien kíváncsiak.
– Utólag elárulja a siker „receptjét?
– Nincs titok: olyan riportereket, műsorvezetőket választottam magam mellé, akikről tudtam, sokkal jobbak nálam. A szerkesztéshez jól értettem, de a képernyőzést tőlük tanultam.
A Stúdió induló csapatában volt Győrffy Miklós, Szegvári Kati, Kepes András. Úgy gondoltam, ha kezdőként köztük is megállom a helyem, érdemes csinálnom, ha nem, akkor meg minek erőltetni. Talán sikerült. A nézettségünkhöz persze hozzájárult az is, hogy a kultúra akkoriban sokkal fontosabb volt, mint ma. Politikai nyilvánosság hiányában a művészek „sorok közötti” üzeneteit a mi segítségünkkel dekódolhatta a fél ország.
– Említette, Aczél sokat veszekedett önnel, mégis tűrte. Aztán jött a demokrácia, az új világ, és az első Orbán-kormány idején, 1999-ben a Stúdiót megszüntették, önt pedig menesztették az MTV-től.
– Ráadásul olyanok rúgtak ki, akiket – noha lett volna közülük jelentkező – másodasszisztensnek sem vettem volna fel a stábunkba. Ami történt, nem ért váratlanul: már a Horn-kormány idején kezdte fojtogatni a Stúdiót az akkori tévéelnök. Majd jött a Fidesz-féle politikai tisztogatás. Amikor elbocsátottak, szerencsére már tanítottam a Szegedi Tudományegyetem Budapest Média Intézetében, így nem maradtam dolog nélkül. Azt viszont nem sejtettem, hogy ez a búcsú végleges lesz a képernyőtől. Soha többé nem kerestek az MTV-től.
– Kereskedelmi tévéktől sem kapott ajánlatot?
– Körülbelül harminc napig voltam a TV 2 programigazgatója. Még el sem készült a szerződésem, amikor lemondtam.
– Mi történt?
– Az országos kereskedelmi csatornák indulása előtt, 1996-ban felkértek, írjam meg a TV 2 programtervét. Elvállaltam, ugyanis tudtam, az MTV-ben nincs jövője a Stúdiónak. De érdekelt az is, miként lehetne az új kereskedelmi tévékben nívós közéleti, kulturális műsorokat készíteni. A TV 2 részben az én pályázatommal nyert országos frekvenciát, s már éppen kineveztek volna programigazgatónak, amikor kiderült: eszük ágában sincs megvalósítani a koncepciómat. Csak egyetlen példa: fontosnak tartottam a tehetségkutatást, erre közölték, majd egy karaokeversennyel „kipipálják” a feladatot. Végképp elegem lett, amikor megmutatták, milyen külföldi licenc alapján kellene közszolgálati műsort gyártani. A német mintaanyagban volt egy riport a kurvákról meg egy idős ikerpárról: a bácsik egyforma ruhában, kézen fogva sétáltak. A főnökeim azt akarták, ilyen legyen nálunk is a közéleti magazin. Ez már sok volt: bezártam magam mögött a szobámat, és visszaadtam a pozícióval járó Audi kulcsát. Egyébként a köztévés fizetésem négyszeresét ígérték ott.
– A család mit szólt a döntéséhez?
– Megértettek és támogattak, amiért ma is hálás vagyok nekik. Feleségem, É. Szabó Márta is tévés volt, a Cimborát szerkesztette. A szakmánkról egyformán gondolkodunk: a képernyő az értékek átadására való, s ha erre nincs lehetőség, nem kell csinálni.
– Média szakos növendékeinek is ezt tanította az egyetemen?
– A véleményemet nem hallgattam el, de azért senkit nem beszéltem le a pályáról. A médiaintézetnek oktatási igazgatója voltam egy ideig. Elméleti óráimat akkor adtam le, amikor a második Orbán-kormány meghozta az új médiatörvényt. Nem volt kedvem ezt oktatni. Ugyanakkor a gyakorlati műhelymunkát nagyon szerettem a gyerekekkel. Nemrég viszont a tanszékvezetőnk levelet küldött az összes tanárnak: a megvonások miatt az eddigi óradíjak töredékét tudja csak fizetni. Most abbahagyom ezt is. A pénzcsökkentés nem érdekel, de nyomasztó látnom, milyen helyzetbe kerültek az egyetemen kollégáim: becsülöm, szeretem őket, nehezen viselem a megalázásukat. Szóval, jobb nekem otthon: Tamás fiamért legalább tudok tenni valamit. Az ő hihetetlen eredményei mindenért kárpótolnak.
– Mégis azt hiszem, aki a riporteri pályát hivatásnak választotta, az a lelke mélyén örökre riporter marad.
– Valóban: a kérdezés szenvedélye sosem múlik el. A fiammal utazgatva sok izgalmas emberrel találkozom, s ritkán tudom megállni, hogy ne kérdezzem őket az életükről, sorsukról. De a mikrofon és kamera már nem hiányzik. Csupán a Halhatatlanok Társulata műsort folytatnám szívesen: nemcsak televíziós siker volt, de a magyar művésztársadalomnak is fontos esemény. Különben rengeteget nézem a tévét. Az összes sportcsatornát. Ma ott van a világszínvonal.
u Más nem is érdekli?
– Elemző, komoly kulturális riportok nincsenek, közéletből pedig nekem elég annyi, hogy reggelenként elolvasom a híreket. Meg nem szeretem, ha hülyének néznek. Ma a politika itthon olyan, mint egy rossz bohózat, amelyben mindenki csak ripacskodik. Ócska darab, tehetségtelen műkedvelőkkel. Amikor a Stúdiót elkezdtük, azt reméltük, Magyarország egyszer európai szellemiségű hely lesz. Soha nem gondoltam volna, hogy eljöhet Horthy reneszánsza, és a köztévében az lesz a vezető kulturális hír, éppen hol avatnak Horthy- meg Wass Albert-szobrot.
– Mit tanácsol azoknak, akik mégis a kérdezés szenvedélyét választják hivatásul? Egyáltalán: lehet még józan kérdésekben és válaszokban bízni egy ideológiailag enynyire megosztott országban?
– A valódi értékek, a pozitív emberi példák bemutatása a médiában ma fontosabb lenne, mint eddig bármikor. Csak most jóval nehezebb riporternek lenni, mint a nyolcvanas években. Lényegesen nagyobb volt akkor a szellemi pezsgés, az alkotói szabadság. Hiszi vagy sem, de a köztévében ’81 után nem szóltak bele a munkámba. Szabad kezet kaptam, akkori főnököm, Szinetár Miklós sem várta el, hogy engedélyeztessem vele az elképzeléseimet. Melyik televízióban van ma ekkora szabadság? Úgyhogy ha akarnék sem tudnék beilleszkedni a mostani médiába. Ezért is jobb visszavonulni. Annyira szép volt a pályám, minek rontanám el ezzel?