A kassai aranykincs

Nekem, aki nem vagyok egy kimondott numizmata, és akit a pénzgyűjtés egyetlen formája sem hoz lázba, a történet volt a legérdekesebb. A kassai aranykincs története. Elképzelni a pillanatot, amikor valaki elrejti ezt a töméntelen kincset a kamarai épület padlója alá. Elrejti, mert hadak közelednek (Thökölyék vagy a császáriak?), a világ nem biztonságos. Elképzelni, hogy ki lehetett ő. Gazdag nemesember, vármegyeri elöljáró vagy cipszer polgár, aki kereskedőként tollasodott meg, esetleg államhivatalnok, kamarai elöljáró vagy ezek különös egyvelege. (Olyan polgár, aki érdemeiért nemességet kapott, és akkor éppen kamarai hivatalnokként dolgozott.) Aztán elképzelni, mi történt vele – megölték vagy meghalt váratlanul, elmenekült, vagy ismét ezek kombinációja. Aztán elképzelni azt, hogyan keresték a kincset a leszármazottak, örökösök, utódok. Hiszen az szinte lehetetlen, hogy egy ilyen páratlan gyűjteményről (amely évszázadok sok száz arany fizetőeszközét tartalmazza) senki ne tudott volna. Aztán elképzelni, hányan és hányan járkáltak a következő évszázadokban a kincs fölött anélkül, hogy sejtenék, milyen gazdagok lehetnének egy kis szerencsével. (Egy kis renoválással.) Aztán elképzelni a kilencszázharmincötös házfelújítás munkásainak döbbent arcát, aztán a muzeológusok, történészek csodálkozását, aztán az újabb elrejtést (hogy a háborús éveket hol vészelte át a kincs, nem is tudjuk pontosan), hányattatásokat.

Aztán elmerengeni a véletlen szerepén az ember életében. Hiszen ebben a gyűjteményben minden egyes aranyforintnak regényes története van.

Aztán csak állni a Magyar Nemzeti Múzeum földszinti oldaltermében, és nézni ezt a tömérdek kincset, és elképzelni, mit érezhetett Aladdin a barlangban.