A jó kormányos

Gödöllő nemcsak a kastélyból áll, nagyon nem. Csak szűkebb érdeklődési körünknél, a tárlatoknál maradva is igazán széles a skála. A művelődési központban ottjártunkkor a Sajtófotó-kiállítás vándorváltozata ütötte fel a fejét, a folyton szépülő, terebélyesedő városi múzeumban pedig az önmagukban is figyelemre méltó állandó tárlatok mellett e hónap végéig még egy Körösfői-Kriesch Aladár-emlékkiállítást is megcsodálhatunk.

Körösfőinek nem lehet panasza (már) az utókorra. (Voltak idők, nagyon is, amikor lehetett volna.) És különösen a gödöllőire nem. A város igazán méltó módon ápolja egykori lakójának emlékét. Az Erdő utca, hol egykor lakott, ma az ő nevét viseli, mellszobra a múzeum előtt áll, és az állandó kiállítások egyike is az általa létrehozott gödöllői művésztelepre emlékezik. Most pedig, születésének 150. évfordulója alkalmából külön tárlat köszönti őt. Ezen a tárlaton a festő Körösfőié a főszerep, vázlatok, akvarellek, olajfestmények sora hozza közelebb a művészt, akinek a neoreneszánsz volt az eszménye, és a szecesszió a formanyelve – s akinek a művészet nemcsak műalkotások soraként, hanem életformaként létezett. Aki a közösségi lét új formáit hozta létre Gödöllőn, egyfajta művészi kommunát hozva létre, ahol a hétköznapi élet eszközeit éppúgy közösen alkották meg, mint ennek az életnek a filozófiáját. Ahol a szakrális kezet fogott a profánnal, a népi az ókorival, ahol az új kifejezési formákat keresve ősi elemekhez jutottak el, s ahol a természetszeretet nem elvont szépségeszményben testesült meg, hanem a mindennapi élet rítusaiban. Persze ezek a rítusok aztán a vásznon is megfogalmazódtak, szelíd plein-air festményekben és neogótikus, újlovagkori legendákban. Úgy van ez, hogy a művésztelep izgalmas élete néha elfedi az alkotásokat is: most ez a kiállítás éppen azt bizonyítja, hogy Körösfői alkotóként is az első vonalba tartozott a 20. század elején.

A kiállításhoz Őriné Nagy Cecília, a rendező írt értő és magyarázó életrajz-katalógust.

Ne hagyják ki!

Jolsvai András