19:00 - 20:00

JÖN: Halló, itt vagyok!

Szilágyi János műsora

A hősök egyedül maradnak – Hadas Krisztina a riporter hitelességéről

Az újságíró, szerkesztő-riporter pályája a rendszerváltás után indult, dolgozott az akkor még rádiós 168 Órának is. Később a TV2-nél szerzett országos ismertséget a Napló riportereként. Ő forgatta az első kórházi dokureality-sorozatot, az Igazi vészhelyzetet. Hadas Krisztina már évek óta szabadúszó. A Life TV-nél, majd az RTL II-nél készítette szintén valós, civil szereplőkkel a Jön a baba sorozatot, amelyben azt kutatta, milyen ma anyának lenni Magyarországon. Miféle kényszerekkel, elvárásokkal és előítéletekkel kell megküzdeniük a családoknak? A nagy sikerű sorozatból könyv is született, a napokban jelent meg a riporter Anyasors – A Jön a baba szereplői tovább mesélnek című kötete. Ebben a szerző saját anyasorsáról is beszél.

2019. április 22., 13:40

Szerző:

– Hány Hadas-baba született eddig?

– Harminchárom. A Jön a baba televíziós dokureality-sorozatnak eddig három évadát forgattuk, tíz-tíz epizóddal, és minden évadban ikrek is születtek. Noha a fókuszban az anyák állnak, ezek valójában családi történetek. A várandósságtól a szülés utáni időszakig követtük szereplőink sorsát, de ma is tartom velük a kapcsolatot, és ők is egymással. A Hadas-babák elnevezést persze nem én, hanem a szülők találták ki, mert számukra ez az egész jóval többet jelentett egy műsornál. Megváltozott az életük, közösségre találtak, összetartanak, barátságok alakultak. És sokkal öntudatosabbá váltak.

– Hogy érti ezt?

– Ők mindannyian civil emberek, a valódi életüket mutatják meg mély drámákkal és magasságokkal együtt. A műsor segített nekik abban, hogy elhiggyék magukról, mennyire értékesek és mennyi erőt tudnak adni másoknak. Az adások után rengeteg elismerő levelet kaptak. Sokan közülük elképesztő terheket vállaltak a boldogságukért vagy azért, hogy gyerekük lehessen. Ők az én hőseim, noha lehet, hogy egyikük élete sem felelne meg a ma elvárt családmodellnek.

Fotó: Merész Márton

– Hogyan ismerte meg a Jön a baba szereplőit?

– A tévéműsor felhívásaira jelentkeztek, leveleket írtak, családi videókat küldtek nekünk, azután először telefonon beszélgettünk. Rögtön lehet érezni, hogy ki az, akinek valódi mondanivalója van, és ki az, aki csak benne akar lenni a tévében. Eleve úgy válogattuk ki a családokat, hogy lehetőleg az egész magyar társadalmat lefedjék. Van olyan anya, akit terhesen hagytak el, más mindennap hajnali három óra tíz perckor kel, hogy dolgozni induljon. De akad olyan szülő is, aki nagy Audival érkezett a találkozónkra. Megismertem olyan anyát is, aki először nekem merte bevallani, hogy miután megszülte a kislányát, annyira depressziós lett, hogy meg akarta ölni magát. Más háromgyerekes édesanyaként menekült egy szörnyű házasságból, és megtalálta a szerelmet. Egy másik hősöm egész kamaszkorát kórházban töltötte súlyos emésztőszervi Crohn-Colitis betegséggel. Sztómazsákkal kell élnie, mégis boldog, és már két egészséges gyereke van. Akad olyan szereplő is, aki rákos lett, eltávolították a mellét, és nem remélte, hogy valaha is lesz még normális kapcsolata. Aztán egymásba szerettek egy itt tanuló kameruni fiúval. Összeházasodtak, gyerekük született. De a kétdiplomás fekete férjét leköpték az utcán, és az április 8-i választás után úgy döntöttek, elhagyják az országot, mert nem biztos, hogy itt meg tudják védeni a gyermeküket. Ma Dublinban élnek.

– Nemrég jelent meg az Anyasors című kötete, amelyben a Jön a baba főhősei közül tizenegyen mesélik tovább a történetüket. Miért érezte úgy, hogy a filmek után könyvben folytatja?

– A forgatásokon elképesztő írói alapanyagok kerültek a kezembe. Egy tévéműsorra később nem sokan fognak emlékezni, de az írás megmarad. Ráadásul a televízió felszínesebb műfaj, műsoridő van, vágni kell, a filmben mindig történnie kell valaminek, így a lelki folyamatok feltárására kevés a lehetőség. Pedig az epizódok úgy készültek, hogy sokszor heteken, hónapokon át csak ismerkedtem, beszélgettem a szereplőimmel kamera nélkül. Mire eljutottunk a forgatásig, már barátnők lettünk. Ilyen dokumentumsorozatot nem lehet úgy csinálni, hogy a pesti riporternő leutazik a vidéki szereplőhöz, keresztbe teszi a lábát a kanapén, és azt mondja: na, meséld el azt, amit a szüleidnek se mertél! A pályám annak idején a rádióban kezdődött, és a mestereimtől azt hallottam: ne engedjem magamhoz túl közel a riportalanyokat, ne folyjak bele az életükbe. Csakhogy az én hőseim nem közéleti személyiségek, és ha azt akarom, hogy igazán megnyíljanak, nekem is őszintének kell lennem velük. Ha a gyerekkorukról vagy a párkapcsolataikról beszéltek, én is elmondtam nekik a saját élményeimet. A szövegbe ez is bekerült, ha úgy vesszük, a könyvben az enyém a tizenkettedik anyasors. Szóval a kötet sokkal több a sorozatnál, ráadásul a családokkal a forgatás óta rengeteg minden történt.

– Szerintem a könyv egyik legnagyobb érdeme, hogy kicsit sem megosztó. Azt mutatja be, hogy bár a sorsunk nagyon különböző, mégis mennyi közös van bennünk. Nem kell címlapsztori szereplőinek vagy celebnek lenni ahhoz, hogy fontosak és érdekesek legyünk.

– Ez volt az egyik legfontosabb célom. A mai társadalmi közegben lassan elfelejtünk egymásra odafigyelni, leszokunk arról, hogy próbáljuk megérteni egymást. Folyton vádaskodunk, fölényesen ítélkezünk és hörgünk a másikra. Ez szinte már sikk lett. Ehhez nyilván hozzájárul a politikai légkör, de az internet is. A közösségi oldalakon, kommentekben gátlás nélkül hányjuk a mérget másokra. Ez nagyon ártalmas. Az én műsorom és a könyv is szembemegy ezzel a trenddel. Sok mindenről beszélgettem a szereplőimmel, de politikáról sohasem. Eszünkbe sem jutott. Ha, mondjuk, valakinél a könyvespolcon megláttam volna a Mein Kampfot, lehet, hogy lemondom a forgatást, de ilyen nem történt. A Jön a babának azért is örültem annyira, mert szerettem volna minél távolabb kerülni a politikától. Más dolog, hogy emberi sorsokról nem lehet úgy beszélni, hogy az ne lenne látlelet is a társdalomról.

– Riporteri pályája a rendszerváltás után kezdődött a Magyar Rádiónál. Akkor még politikai műsorokat is csinált.

– A MÚOSZ újságíró-iskolájából 1992-ben kerültem gyakorlatra a rádió Krónikájához, és Márványi Péter főszerkesztő ott tartott. Jókor voltam jó helyen. Majd kirobbant a médiaháború, úgyhogy már akkor láttam, hogy a politika végtelenül mocskos, hazug dolog, és az undorom később csak egyre nőtt. Kezdettől tudtam, hogy a politika nem az én világom, ugyanakkor fantasztikus rádiós műhelyekbe kerültem, Rangos Katalin, Nej György, Szénási Sándor, Rádai Eszter, Mester Ákos, Bölcs István közé. Tőlük tanultam mindent, ők lettek az én szakmai fétiseim, és ma is azok. Amikor az első riportom huszonévesen lement az akkor még rádiós 168 Órában, a klotyóban zokogtam a boldogságtól. Később felvettek a színművészeti főiskola szerkesztő-adásrendezői szakára, Rangos Kati volt az osztályfőnökünk. Amikor ’99-ben végeztünk, már elindultak itthon az első kereskedelmi televíziók, és szükségük volt fiatalokra. Megint szerencsém volt. Az RTL Klubnál kezdtem, ott híradóztam is, aztán átszerződtem a TV2-höz, a Mokka főszerkesztője is voltam, ahová futószalagon érkeztek a politikusok, és nekem már nagyon elegem volt ebből. Van egy tévképzet a szakmánkban: az a fontos újságíró, aki fontos emberekkel, politikusokkal, hírességekkel készít interjúkat. Engem viszont mindig a civil emberek történetei érdekeltek igazán. Számomra ők a leghitelesebbek, velük tudok leginkább azonosulni.

– Ezek a riportok tették önt is híressé: a Napló riportereként hamarosan országosan ismert tévés lett.

– Mi akkor sokkal könnyebb helyzetben voltunk, mint a mai pályakezdő kollégáink. A kereskedelmi tévé még újdonság volt, nem létezett annyi csatorna. Ha a Napló nézettsége kétmillió alá esett, válságstábot tartottunk. Hol kap ma egy fiatal tévés ekkora lehetőséget? 2000-ben megcsinálhattam az első televíziós dokureality-sorozatot, az Igazi vészhelyzetet. Én voltam az első és valószínűleg az utolsó riporter, aki engedélyt kapott, hogy két kórházban – az Országos Baleseti Intézetben és a Heim Pál Gyermekkórházban – egy éven át forgathasson. Az Igazi vészhelyzetnek nagy sikere lett, botrányokat is kavart. Akkoriban sem voltak sokkal jobb körülmények a kórházakban, de legalább meg lehetett mutatni a nyilvánosságnak. Ma már nem lehetne megcsinálni egy ilyen sorozatot, mert „fortélyos félelem igazgat”, és a közintézményeknél előírás, hogy mindent elrejtsenek, nehogy bajuk legyen abból, ha kiderül valami.

– Később, a Jön a baba sorozatnál mégis beengedték önöket a szülőszobákba. Hogyan tudták elérni?

– Ez teljesen más helyzet volt: sikerült meggyőzni a kórházvezetőket és az orvosokat arról, hogy nem a lötyögő csempékről akarunk forgatni, meg hogy nincs elég aneszteziológus, hanem azt a szolgáltatást akarjuk bemutatni, amelyet a szüléseknél nyújtanak, ahogyan segítik a családokat.

– Ön a magyar televíziózás egyik befolyásos vezéregyénisége lehetett volna. Legalábbis a TV2-nél az aktuális műsorok főszerkesztője volt egy darabig. Nem vágyott még magasabb pozíciókra?

– Egyáltalán nem. Sosem voltam annyira boldogtalan, mint amikor főnök lettem, és hat műsor tartozott alám. Eléggé rettegett vezető hírében állhattam, mert másoktól is azt a maximalizmust vártam el, amit magamtól. Főnökként is akkor örültem a legjobban, amikor beültem egy stábautóba, és lementem „Mucsaröcsögére” forgatni. Különben beleőrültem volna, hogy elveszítem a kapcsolatomat a világgal. Nem nekem való, hogy meetingről meetingre járjak, valahogy mindig azt tapasztaltam, hogy minél följebb kerül az ember a ranglétrán, annál több szar alakkal találkozik. Én pedig nem vagyok elég fegyelmezett, rá van írva a képemre, hogy kiről mit gondolok. Nekem az, hogy a mostani könyvem bemutatójára eljöttek a kötet szereplői a gyerekeikkel együtt, az igazi érzelmi cunami, amire hetvenéves koromban is jó lesz emlékezni.

Fotó: Merész Márton

– Az ön műsorai azt is bizonyították, hogy lehet egyszerre nézettséget és minőséget produkálni. Ez azonban a mai kereskedelmi televíziózásban egyre ritkább.

– Lehet azon vitatkozni, hogy a hülye tévés vagy a hülye néző volt-e előbb, de szerintem nem érdemes. A néző ma száz csatorna közül választhat, tehát akinek ez fontos, megtalálhatja azt, ami érdekli. Ehhez azonban kell némi igényesség is.

– És lehetőség is, hiszen főleg a kistelepüléseken azok a csatornák hozzáférhetők, amelyekből ömlik a gagyi, és nonstop végzik az agymosást.

– Vidéken is sok csatornát nézhetnek, és az internet is egyre inkább elérhető. Szerintem a televíziók már rég elveszítették a korábbi jelentőségüket, a fiatalok például alig nézik. Túl van dimenzionálva a televízióknak az agymosásban játszott szerepe. Tényleg könnyű megvezetni és manipulálni azokat, akiknek nincs információjuk a világról, de a tájékozottsághoz igény és nyitottság is szükséges.

– A politikai irányváltás után, 2012-ben az elsők között mondott fel és jött el a TV2-től. Gyakran nézi azóta a csatornát?

– Nem szeretnék már a TV2-ről beszélni, nem volna tőlem elegáns, és kollégáim vannak ott. Azt gondolom, mindannyiunknak, akik még a médiában dolgozunk, naponta kell szembenéznünk morális kérdésekkel, és döntéseket hoznunk. Mindannyian megkötjük a magunk kompromisszumait, amelyeket aztán megmagyarázunk önmagunknak. Annak nehezebb, akinek több a magyaráznivalója. Nem irigylem őket. Én most már évek óta a politikától függetlenül dolgozom, a műsoraim készítésénél legfeljebb a gazdasági korlátokat kell figyelembe vennem, viszont olyan témákkal foglalkozhatom, amelyek igazán érdekelnek. Főszerkesztője voltam a Keresem a családomnak az RTL Klubnál, a Spektrumon ment a rendszerváltó történelmi sorozatunk, a Volt egyszer egy Vadkelet Emir Kusturicával. Imádtam ezeket a munkákat is, de amikor csak tehettem, visszatértem a Jön a babához, mert ez áll legközelebb hozzám. Én már rég elhatároztam, hogy nem fogok megkeseredni, és nem akarok ebben az össznépi ökölrázásban részt venni. Természetesen van véleményem a politikáról, de ezt elsősorban a családtagjaimmal és a barátaimmal osztom meg. Lehet, hogy egyeseknek ez gyávaságnak tűnik, de én már nem akarok mindennel szembemenni, hősködni, mert megtanultam: a hősöknek soha nem köszönik meg, hogy milyen klassz voltál, és feláldoztad az életed. Aztán a hős körbenéz, és azt látja, hogy egyedül maradt. Nehogy azt gondoljuk, hogy bármelyik oldalon létezik szolidaritás! Az ember embernek farkasa most érvényes leginkább. Ezért is kerestem új irányokat a pályámon, és a Jön a baba sorozattal én is valódi közösségre találtam. Negyvennyolc éves vagyok, szeretném felnevelni a kilencéves kisfiamat, mindent megadni neki és a szeretteimnek. Számomra ez mindennél fontosabb.