A hontalan
Nemigen unatkozhatott az, akinek a barátja Hemingway volt, Picasso, Steinbeck, Billy Wilder. A szeretője meg Ingrid Bergman, a Casablanca asszonya, a Hitchcock imádta színésznő, kétszeres Oscar-tulajdonos és világsztár.
Fontos pillanatokban a férfi nem volt egyedül. Ott lógott a nyakában két Contax kisfilmes fényképezőgép és egy Rolleiflex. Ezek vele voltak az afrikai háborúban, amikor Rommelt támadták a szövetségesek, vele voltak a szicíliai partraszállásnál, az itáliai harctereken, Nápolyban, Monte Cassinónál, vele a D-day, a normandiai invázió alkalmával, Omaha Beachnél, vele, amikor ejtőernyős rohamcsapattal ugrott a német vonalak mögé, vele a párizsi parádén, a lipcsei utcai harcokban. Mesterségének címerei voltak már a spanyol polgárháború óta. Tőle magától tudjuk.
Robert Capa történetei azt bizonyítják, hogy valódi, igazolt dilemmát élhetett át ifjan, amikor még nem döntött: író legyen-e, vagy fotós.
Tudott írni. Néhány vonással élő portrét rajzolt figuráira. Mesemondása szórakoztat, erős érzéke a dolgok ironikus kezelése iránt lenyűgöz, megnevettet. 20. századunk nagy találmánya, az abszurd – fölé emel a háború napi mocskának, az író kínjainak. A tragédia és a kabaré komplementer keserűje kibírható, gyakran whiskyben, konyakban áztatott egyvelegként jelenik meg ezekben a háborús visszaemlékezésekben.
Tekintsük azt is bravúrnak, hogy az Egyesült Államokkal, Angliával háborúban álló Magyar Királyság kitagadott, útlevél nélküli, hontalan állampolgára elérte, hogy az USA katonáinak egyenruhájára nagyjából hasonlító, Londonban mérték után csináltatott mundérban tudósíthatta haditervekről, harci helyzetekről, parancsnoki pontokról, tank tetejéről vagy ejtőernyős ugrás közben olvasóit.
Nagy fotós volt! Szeretni való bohém. Pesti vagány.
(Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Fordította Sárközy Elga. Park Kiadó, második kiadás.)
