A hétköznapi sztár
Eredetileg ápolónőnek készült. Egy barátnőjének az unszolására jelentkezett színiiskolába, közben esténként kabarékban énekelt. Aztán felvették a párizsi Drámaművészeti Konzervatóriumba – egyik évfolyamtársa Jean-Paul Belmondo volt –, onnan pedig a Comédie Française társulatához került. A teátrum házi szerzője, Jean Coctea- nyilatkozta róla: a háború utáni nemzedék legnagyobb drámai tehetsége. Már huszonkilenc esztendősen filmtörténetet írt, amikor Visconti mozijában, a Rocco és fivéreiben eljátszotta Nadia szerepét. Sosem viselkedett sztárként. Néhány esztendeje így élcelődött: „Színészetből jelest kapnék, az életből megbuktam.” A párizsi Marais-negyed „hétköznapi híressége” volt. A Vogézek terére nyíló ablakából etette a madarakat. Macskáinak „kipárnázott” élet jutott. Mindig volt nála egy doboz mezítlábas Camel. Az öngyújtóit rendre elhagyta, akárcsak utolsó éveiben az emlékeit: az Alzheimer-kór elhatalmasodásával már arra sem emlékezett, hogy színész volt egykor. Idén lett volna nyolcvanéves. A február 28-án hunyt el egy párizsi kórházban. Ezt az interjút – amely most jelenik meg először – pár évvel ezelőtt, a „nagy visszatérés” után készítette a francia színészlegendával SZENTGYÖRGYI RITA.
- Szerencsésnek tartom magam, mert nem először beszélgethetek önnel. Ott voltam az 1999-es Lumie`re-gálán is, ahol Jean Gabin emlékére énekelt egy dalt. Utána interjúra kértem; filmes pályájáról kérdeztem. Szomorúan mondta: „Nem én hagytam el a mozit, az fordított hátat nekem.” Azóta viszont eljátszotta Isabelle Huppert zsarnok anyjának szerepét Michael Haneke filmjében, A zongoratanárnőben. Alakításáért megkapta harmadik Cézár-díját, az Európai Filmakadémia is kitüntette.
– Haneke filmje valóban nagy visszatérést jelentett. Tudom, hogy korábban sokakban felvetődött: mi van Annie Girardot-val? Létezik, él-e még egyáltalán? De volt már hasonló újrakezdésem: a „huszadik századi” Nyomorultakban, Lelouch mozijában. Az igazi comeback mégis A zongoratanárnő volt. A rendező egy televíziós filmben látott, amely az eutanáziáról szólt, és így lett kíváncsi rám. Bevallom: amikor elolvastam a forgatókönyvet, megrémültem.
- Mitől?
– Nem tudtam azonosulni az anya és a lánya közötti gyilkos kapcsolattal. Ahogy agyonkínozzák, megfélemlítik egymást. Hihetetlennek tűnt, hogy létezhet ilyen kölcsönös kegyetlenség. Nem vállaltam volna a szerepet, ha Haneke nem enyhít ennek a félelmetes viszonynak a feszültségén azzal, hogy a borzalmak mellett kicsit abszurdan nevetséges színben is megmutatja őket.
- Önnek milyen a kapcsolata lányával? Köztudott: Renato Salvatori olasz színésszel a Rocco és fivérei forgatásán ismerkedtek meg, házasságukból született Giulia lányuk.
– Mint a legtöbb anya-gyerek viszony, érzelmileg a miénk is sokrétű. Hol ki nem állhatjuk egymást, hol meg összebújunk. Fogalmam sincs, milyen anyakép él rólam a lányomban. De amikor szükségem van rá, mindig mellettem áll, velem van. Remélem, ő is így érez. Egyébként kisebbik unokám, Renato a megszólalásig hasonlít a nagyapjára.
- Kritikusai gyakran írták önről: a francia mozi „hétköznapi arca”, átlagnők, a mindennapok hőseinek a megformálója. Ebben a szerepkörben magára ismer?
– Talán igen. Soha semminek nem készültem. Vélhetően az élet akart tőlem valamit, amihez hűséges útitársakat, tanárokat, „idegenvezetőket” kaptam. Mint Alice Csodaországban.
- Mozis pályáját eleinte Jean Gabin segítette: együtt játszottak 1957-ben a Maigret csapdát állít című filmben.
– Hálával és szeretettel gondolok vissza Gabinre. De olyan mesterekre is, mint Visconti, Cocteau, Jean Marais, Lelouch. Ők tényleg egyengették az utamat. Valamiért fantáziát láttak bennem, valamiért én kellettem nekik egy adott feladatra. Soha nem firtattam az okot. Filmes pályám – „kalandnak” is mondhatnám – olyan, mint egy váratlan szerelem. Már a kezdetekkor elkényeztettek a rendezők, a partnerek, a szerzők. És ahogy öregszem, egyre több a „flashbackem”.
- Mit ért ezen?
– Emlékképeket. Mindenki felidéződik bennem, aki egykor fontos volt. Látom magam előtt Belmondót a Scapin furfangjaiban, megelevenedik Jean Marais éteri szőkesége, atlétatermete, Gabin mackós járása, Salvatori vad tüze, az izzadt Delon a Rocco és fivéreiben. Hallom Pierre Brasseur dörgedelmes hangját A képzelt betegben, Visconti üvöltéseit, Lelouch halk instrukcióit. Minden összeér, egybemosódik, képek, zörejek, hangfoszlányok. Külön filmet ír belőlük a képzeletem.
- Láttam önt a Théâtre des Champs-Élysées színpadán is. Legendás szerepében, a Madame Marguerite monodrámában. Hosszú évekig játszotta a darabot. Alakításában vált legendássá a boldogtalan tanárnő szerepe.
– Bennem pedig az emlékeim váltak legendássá Madame Marguerite kapcsán. Bejártam vele a világot. Mindenütt pótszékes előadásokkal játszottam a darabot. A moszkvai Bolsoj Tyeatrban Gorbacsov odajött hozzám az előadás végén, átnyújtott egy csokor vörös rózsát, és azt mondta: köszöni nekem, hogy ezzel a szereppel visszaadtam valamit a tanárok megbecsüléséből.
- Soha nem gondolt arra, hogy papírra vesse az emlékeit?
– Jó néhány kiadó kapacitál erre. De mindig nemet mondok.
- Miért?
– Semmi késztetésem sincs ahhoz, hogy megosszam másokkal az életemet. Lusta is vagyok az ilyesmihez. Vagy túlságosan önző. Azt érzem: ami velem történt, az valahol csak az enyém. És kevés az időm arra, hogy azt a múltra „pazaroljam”, sebek és örömök őrizgetésére. Másfelől naponta szembesülök emberi szenvedésekkel, nélkülözésekkel. Mellettük jelentőségét veszíti a saját sorsom. A lányomnak majd bizonyosan lesz rá gondja, hogy kötetbe rendezze anyja emlékeit.
