A harmincharmadik
Van ennek a számnak, az európai kultúrkörben legalábbis, egy kis misztikus hatása. Persze ebben több a véletlen, mint a tudatosság (hiszen számos, egymástól független eseménynek kellett egymás mellé rendelődnie, hogy mindez bekövetkezzék), de mégiscsak az jött ki a végén, hogy a Magyar Sajtófotó-kiállítás éppen a harmincharmadik folytatásban újult meg, vagy, maradva mondatkezdő utalásunknál, született újjá.
A szerteágazó okok közül ezúttal emeljünk ki kettőt: az egyik az új helyszín, a másik az új rendező. Ami a helyszínt illeti, ha patetikusan akarnánk kifejezni magunkat (mi sem áll tőlünk távolabb természetesen), azt mondhatnánk, a sajtófotó sok hányattatás után ebben az évben hazatalált. A Capa Központ, mely természetes helyszíne a fotográfiai kiállításoknak, örömmel fogadta be a sokfelé vándorolt tárlatot, és – ez is látható – értékén kezelte. (Nem mindig volt így, hogy csak a Műpa folyosóját említsük. De még a Nemzeti Múzeumban is, ahol pedig megadták a módját, úgy érezte az ember, hogy eltévedt. Vagy ő, vagy a kiállítás: mindenesetre volt két-háromszáz év differencia.) Most tehát adjunk hangot mindenekelőtt annak a reménynek, hogy a hazatalálás végleges.
A másik fontos változás, hogy a korábbi évtizedekkel ellentétben ezúttal Szigeti Tamás vállalta a tárlat rendezését. És egyetlen nagy lendülettel, határozottan szakított az eddigi hagyományokkal. Nem mintha nem becsülné nagyra azokat s képviselőit, hanem – mondjuk így – művészetfilozófiai okokból. A korábbi tárlatok rendezőjének, a kiállítás szülőatyjának, Szalay Zoltánnak az volt a felfogása, hogy ez a tárlat ünnep: ezért aztán ünneplőbe öltöztette, keretbe foglalta a képeket is. Szigeti a sajtófotó eredeti funkcióját hangsúlyozza itt is: a fotók mintha végtelenített, kinagyított újságoldalakon jelennének meg. A hagyományok tisztelőinek meghökkentő talán, de, mint a kiállítás bizonyítja, impulzív és új távlatokat nyitó felfogás ez.
Sikert jósolok.
Jolsvai András
