A gyűlölet is félelemből fakad

– Unod a politikát?

– Néha igen. Mintha kiüresedett volna, vagy csak én látom így? Kamu jelszavakat mantráznak a politikusok, üres mondatokat elemeznek a kommentátorok és hazug szlogenektől lesz ideges, vagy boldog a politikafogyasztó. Persze a közélet továbbra is érdekel, csak a pártemberek fárasztanak, ismerem már szinte minden mondatukat. Inkább a hétköznapi hősökre figyelek: a mádi jólélek, aki keresztényként vigyázza az elhagyott zsinagóga kulcsát, a püspökladányi romák, akik kápolnát szerettek volna állítani a szántás közepére, oda, ahol szerintük Jézus képmását „rajzolta ki” a föld. A várbalogi nők története, akik egy elhagyott gyár mázsaházában élnek. Sokat járom az országot, egyszer szilvát főztünk be a kilencvenkét éves harangozóval, Veronka nénivel, máskor márkushegyi bányászokkal söröztem és többet tudtam meg az országról, mint sok politikusi okosságot hallgatva.

– Az első köteted régi vállalás volt, gyerekverseidet jelentetted meg a lányod 18. születésnapjára. A mostani is kicsiknek szól, hét év felettieknek. Miért a gyerekek?

– Sokan úgy gondolják, komolytalan, sőt, gyermeteg dolog nem felnőtteknek írni. Ez butaság! Hiszen nehezebb feladat, mint bármi más. A gyerekek hamarabb észreveszik, mi a hamis, nem lehet őket átverni, átlátnak rajtad. Ha őket akarod lekötni, szórakoztatni, ha nekik szeretnél átadni valamit, jól fel kell gyűrnöd az ingujjadat, nem lehet őket félvállról venni. Ezt saját kudarcaimból, sikereimből is tudom: magyartanár a szakmám, korábban tanítottam középiskolában, általános iskolában is.

– Könyvedben Angyalandi rajzol egy szép világot szerelme, Kárókaresz történeteiből. Közben megjelenik a félelmetes Izé, aki mindenkit riogat, de kiderül, csupán azért viselkedik így, mert ő is fél. A félelem ennyire átszövi az életünket?

– Szinte minden gyűlöletünk a félelemből fakad. A könyvem mottója Máté evangéliumából való: „Ne féljetek, azért ti sok verebecskénél drágábbak vagytok”. Persze, ennyire azért nem egyszerű, mert nagyon nehéz nem félni. Amikor gyerek voltam, a sarokban lakó szörnyektől szorongtam. Felnőttként aztán jöttek másfajta félelmek, egymás kezébe adták a kilincset: nem lesz munkahelyem, összedől körülöttem a világ. Nem mondom, hogy olykor nem igazolódtak be a félelmeim, de előre rettegni tőlük teljesen felesleges volt.

– A történet könyv a könyvben. A hősök a lapokon vándorolnak, szereplők benne a betűk, a helyesírási hibák, repül egy város, kimossák a Himaláját. Honnan jönnek az ötletek?

– Szép lassan, lopakodva kerülnek elő. Először született meg a két szerelmes története, aztán benépesült körülöttük a könyv. Játszottam, a könyv erről a játékról is szól.

– Csöde, Celldömölk és a dödölle is feltűnik a mesében, mert áruljuk el: szombathelyi vagy.

– A dödölle a kedvencem, talán mert apám Zala megyéből származott. Sokat gombásztunk az ottani, végtelennek tűnő erdőkben. Az egyik mélyén áll egy elhagyatott, titokzatos falu, Szentandrás, épületeit réges-régen benőtték a fák. Csödén, az út mellett gubbaszt dédanyám háza, nincsen már ablaka, se ajtaja, nem lakik benne senki, és olyan apró, mintha valaha manók éltek volna ott. Dédanyám azt mesélte, hogy régen a pandúrok megszállták a falut, az emberek bemenekültek előlük a templomba. Azok belőttek utánuk, és akkora lett a vér, így mondta, hogy levitte a templom tetejét. Ahova a gerendák, meg a cserép esett, ott egy tisztavizű forrás keletkezett. Celldömölkön születtem, egy ősi vulkán, a Ság-hegy krátere melletti városkában, ott vesztem el a pipacsosban, ott mesélt nagyapám arról, hogyan hozta haza társaival vonaton a fiatal Horthy holttestét, és hogyan menekült meg a Don-kanyarból.

– Húha, akkor akad történeted bőven. De a gyerekeknek szóló könyveken kívül írtál már színdarabot, amit Hollósi Frigyes főszereplésével bemutattak a POSZT felolvasószínházában és most dolgozol egy felnőtteknek szóló regényen. Segít az évtizedes újságírói tapasztalat? Felhasználsz konkrét eseteket is, amikről cikket írtál?

– Persze. Járom az országot, sok riportom jelent meg a nyomorról, az uzsorások, a fatolvajok, a dohánycsempészek, a cigánytelepek világáról. A színdarabhoz a sztorit is egy régi riport, megtörtént eset adta. Egy Vas megyei falu házában „megjelentek a szellemek”: repültek a tárgyak, kopasztott csirkék futkostak az udvaron. A település szinte búcsújáróhellyé vált, az ország minden pontjáról, még külföldről is érkeztek kíváncsiskodók, papok, hivatalos emberek, de végül kiderült, hogy egy kamasz fiú ver át mindenkit. Most meg az ország kettészakítottságáról szeretnék könyvet írni. Egyre inkább úgy érzem, az újságírás hitele alaposan megtépázódott. Az újságírók, megmondóemberek egy része cinikusan legyint a problémákra, gúnyosan nevet az ellenoldal véleményvezérein, fölényes, veri a mellét. Mások nem látnak az orruknál tovább. Elmerülnek a politikacsinálók öncélú, sokszor értelmetlen csepülésében, aztán csodálkoznak, ha ezerszer farkast kiáltanak, de egyszer tényleg ott a baj, miért nem veszik őket komolyan. Olykor úgy tesznek, mintha nagyon foglalkoztatná őket a nyomor, a kitaszítottság, de sokuk szolidaritása kimerül abban, hogy aláfirkantanak egy orruk alá dugott papirost. Szerintem – és ez nincs egészen jól így – ma a művészet, a fotó, a vers, a slam poetry, a színház, az irodalom hitelesebb tükör, tisztábban láttatja azt, amiben élünk. És sokszor nem jó ebbe a tükörbe belenézni.